Gondoljátok meg válasz | 2009.06.07 19:42:14 Š (16018)
Mert győzzön is bármelyik fél, a győztes nem kíván kétes barátokat, olyanokat, akik a nehéz időkben nem álltak mellé. Ámdeviszont a vesztes sem fogadja be, hiszen mikor az élet-haláltusáját vívta nem akarta a pártját fogni. Tehát úgy vélem a semleges, középen álló ember se köszönetet sem megbecsülést nem kap senkitől. Marad neki az internet ahol éppen az aktuálisan kipécézett delikvensét, szadizza.

Előzmény: Marcus Luccicos (16017)

 

 

Én pedig mindebből, egy szó nem sok, annyit sem értek. A „szadizó” ugyebár logikusan én volnék a szövegben, merthogy „kipécéztem” szegény Babarczy Esztert, és „szadizom”, csak „szadizom” őtet aktuálisan. Viszont. Ha úgy látszana az interneten, hogy én – mint szadizó – akár a „vesztes”, akár a „győztes” „befogadását”, „köszönetét”, „megbecsülését” igényelném, ha úgy tűnnék, hogy bárkinek is a kétes, vagy nem kétes barátja szeretnék lenni, akkor valóban nem érdemes írnom. Az interneten sem. Esetleg szadiznom érdemes. Babarczy Esztert. Mint aktuálisan kipécézett delikvensemet.

Tényleg nem értem: miért kéne valakinek (bárkinek) akár győztes, akár vesztes politikusok, politikai erők barátságára ácsingóznia? Leszámítva persze a senkiket, akik egyszerűen nem léteznek a hatalom kegyei nélkül, sem egzisztenciálisan, sem morálisan, sem intellektuálisan; persze még a hatalom kebelén is csak üresfejű, sunyi adminisztrátorokként, vacak propagandistákként maradhatnak meg értelemszerűen.

 

A fent idézett szöveg tökéletes példa rá: vannak emberek (viszonylag sokan), akik számára egyszerűen nem létezik az, amit nem lehet valami módon a mindenkori hatalomhoz viszonyítani. Még saját magukat sem képesek elképzelni politikai-hatalmi reláció nélkül.

Descartes formulája szerint cogito ergo sum. A Mester Bálint Györgynek tulajdonítja a parafrázist: „különbözöm, tehát vagyok”. Míg a Babarczy-féle politikai tovarisok szerint csak akkor vagyok, ha mások elfogadnak, sőt, ha a hatalomba is „befogadnak”. Ha viszont a hatalom nem fogad el, ha nem lehetek az ő „barátja”, ha nem kapok „megbecsülést” sem a győztes, sem a vesztes politikai erőtől, akkor nem létezem. Irány Váchartyán! Zabot hegyezni (miként itt többször is leíratott a szörnyű veszedelem).

 

„Mert győzzön is bármelyik fél, a győztes nem kíván kétes barátokat, olyanokat, akik a nehéz időkben nem álltak mellé.”

 

Az állítás minden ízében hamis, értelmetlen – történelmi tények cáfolják.

Mert nem is pusztán arról van szó, hogy a „győztes” szövetségeseivé emelheti az addig „semleges”, „középen álló” kritikusait, hanem még a korábban megölő ellenségek is „barátai” lehetnek egymásnak.

Mint tudjuk, a második világháború után hatalomra jutott kommunista vezetés nemhogy elfogadta, de kifejezetten forszírozta a Veres Péterek, Illyés Gyulák, Kodály Zoltánok szövetségét. Közhely továbbá, hogy tömeges volt az ún. „kisnyilasok” (az addigi véres ellenség) „átigazoltatása”, míg a szövetséges Demény Pál már az első szabad Május 1-ét az ÁVO börtönében „ünnepelte”. És ezen a mentális alapzaton sóhajtozik szegény jó Pozsgay Imre is, egyik megszólalása során sem mulasztja el közölni: „a hála nem politikai kategória”. Ami pedig nem csak azt jelenti, hogy nincs hála az érdemesek számára, hanem azt is jelenti értelemszerűen, hogy a „hálát” jobbára az érdemtelenek nyerik el. Mindegy, hogy korábban hol álltak. Mellettünk? Szemben velünk? Középen? A politikai helyezkedésben ennek csak érintőlegesen van jelentősége.

 

Manapság a Fábry Sándorok, Bayer Zsoltok átlényegülései árnyalják, gazdagítják a képet. Az ún. „nemzeti oldal” orra alá illatozó („nem büdös”) „kommunistákról” már nem is beszélve. Sőt a Fidesz (néhány ember kivételével) testületileg csörtetett át a „térdre-csuhások” templomhajójába. És amiért nemhogy elfogadták, de főpapokká, fővezérekké szentelték őket a hívő „magyar emberek”.

Mindezek tények. Az ún. „megélhetési politikusokat” nem megvetik a politikában, hanem esetleg utálják őket. Mégpedig azok, akiktől éppen elpártoltak. Miként némely férfi „megvetéssel” kurvázza le azt a nőt, aki „mindenkivel baszik”, egyedül vele nem hajlandó lefeküdni. Az efféle „megvetés”, „lekurvázás” élő gyakorlat a magyarországi politikában.

 

A Babarczy Esztereknek nincs mitől tartaniuk. Alapvetően nem a múltbéli érdemek, hanem a jelenbéli és jövőbéli nyelvcsapások száma határozza meg a „befogadás” esélyeit. Az persze igaz, könnyebb úgy nyalni, hogy előtte is nyalva volt, miközben ennek (speciális esetben) az ellentettje is igaz: a hatalom számára értékesebb, fontosabb valamely tekintélyes kritikus meghódítása, mint egy harmadosztályú kis seggnyaló hűsége, kitartó buzgalma. Számos lelki trauma származott ebből az eszmetörténet során. Ezért sokan már előre védekeznek, mely szellemi, morális taknyolásnak tipikus példája éppen Babarczy kijelentése (ezen a fórumon is idézték): „Rossz lóra tettem Gyurcsánnyal”.

Zseniális! Esztergomi érseki erély, tökéletesen jellemzi az Eszterek csereszabatosságát. Hosszan elemeztük Gertrúd megöletésének körülményeit, ideillik tehát az Esztergomi parafrázis: Gyurcsányra tenni nem kell félnetek jó lesz…

Ami, ha akarom, így is értelmezhető: mikor csak lehetett, Gyurcsányra (egyes szám harmadik személy) „tettem”, és úgy is értelmezhető, hogy idejében lefalcoltam Gyurcsányék (többes szám harmadik személy) mellől.

Az Esztergomiaknál zsigerből jönnek az ilyen mondatok.

 

A langyosakat kiköpi az Úr. Már abban az esetben, ha az Úr nem politizál. Ha politizál, akkor éppen hogy benyeli a langyosakat. Nem kell fosniuk, lesz konc odavetve bőven, több is, mint amennyit megérdemelnek. Az egyiknek persze mócsingosabb, a másiknak kevésbé, de hát az élet már csak ilyen: homo homini lupus. A hómó politikusz a hómó politikusznak lópusza. Aki tehát „rossz” ló(puszi)ra tett eleinte, izguljon egy kicsit! Ez így igazságos.

 

Egyszerűbben fogalmazva: ha a Fidesz kormányhatalomra jut, és valamire tudja majd használni Babarczy Esztert, akkor használni fogja majd Babarczy Esztert. Valamire. Ennyi.

 

Illetve még annyit hadd tegyek hozzá: én a magam részéről föl nem foghatom a publicisztikai metamorfózisok harsány kinyilatkoztatásainak értelmét. Mi abban a dicsőség, hogy valaki „rossz lóra tett”? Ha egyszer hülye voltam, akkor kussolnom illenék (legalábbis épeszű körülmények között). Rossz lóra tettem? Mert nem értek hozzá? Sajnos, így alakult, ezért hát innen viszonlátás, csinálok valami olyasmit, amihez értek.

Van ugye a régi vicc: Rabbi, döglenek a libáim, mit tegyek?...

És a Babarczy Eszterek olyan „rabbik”, akik kifogyhatatlan „ötletekkel” bírnak a „döglődő lovak” meggyógyítására vonatkozóan. Az emberek pedig járulnak is eléjük bízvást, kérdezgetik őket: nem volna még egy frappáns ötletük? És ami a legviccesebb a dologban: éppen a Babarczy Eszterek minősítik paranoidnak azt az országot, ahol ennyire hülyék az emberek. Nem tudnak elszakadni jól bevált „rabbijaiktól” – hát hiszen ők a mieink, hiszen mennyi marhaságot mondtak, írtak már minékünk! Nota bene ez is oldalsemleges attitűd. Jellemzi a „jobboldalt” is, a „baloldalt” is. De főként az Esztergomi publicistákat.