„A cseresznyefa ledobta menyasszonyi fátylát. A természet érett asszonyt szült. Rezdülő leveleit a buja langymeleg szellő néha félrehajtja, hogy az áldott napfény érlelje gyermekeit. Csillogó piros mind, de néhánynak még sietnie kell, hogy halványsápadt színét vörösre váltsa. Roskad az ág, földig hajol, nehéz a teher.”

 

 

Szerintem nem szikár lett így, hanem szende. Szűzies – ha szabad ily negédesen aposztrofálnom.

Vagyishogy ne a szellő legyen buja a költészetben, hanem a lomha lombok susogjanak érzékien!

Ez az, amit egyébként nem találok sehol. Kaffka Margitnál sem, Szécsi Margitnál sem, de még Karafiáth Orsolyánál sem. Hol van a sötéten habzó női ősmocsár? Erre volnék kíváncsi. Mert kell lennie valahol, hiszen a Magaskultúra megírta: létezik női ősmocsár. Keresem mindenütt, nem találom, keresem a cseresznyefa árnyékában, ott sem találom. Ott is csak buja szellő hajtogat rezdülő lombot, ami viszont kevéssé érdekel. Magamra nem vagyok kíváncsi.

Mindegy, majd talán Babarczy Eszter; az ő kertje, az ő lombja – szemérmes dombja-virága, rebbenő szirmai, csorduló gyümölcse, méhillatú ajkainak harmatgyöngyözése (már persze innen, darázstávlatból tapintva)… te csupán a barátnője vagy (ha jól emlékszem arra, amit korábban írtál), de tegyük is gyorsan a „csupán”-t idézőjelbe!

Tehát. Ha már megígértem, válaszolok a kérdéseidre („Mi a különbség ma Magyarországon a jelenleg baloldalként és jobboldalként jellemzett erők között… hihető állításnak tartjuk-e, hogy a politikai elit egyik fele hazaáruló?”). 

 

Kezdem egy stilisztikai megjegyzéssel: honnan a meráni bánatból tudhatnám én, hogy ti mit tartotok hihetőnek, illetve mit nem?! Azt sem tudom, kik vagytok, nemhogy a lelketekbe látnék fenékig! Vagyis, ha engem kérdezel (nem kötelező, de ha már kérdezel), akkor kérdezz egyes szám második személyben! Így kulturált a kommunikáció: „te elhiszed, hogy az ország egyik fele hazaáruló?” stb.

 

Érdemben pedig:

  

van itt ez a kérdés válasz | 2009.05.10 07:03:26 Š (15971)

Négy kortárs magyar író New Yorkban

A gazdasági válságról szóló kérdésre Garaczi László azt válaszolta, hogy a gazdasági válság, sajnos, általában politikai válsággal is együtt jár, és az bizony zavarni szokta az írókat, ha tüntetők rohangálnak ablaka alatt. Babarczy Eszter szerint viszont a gazdasági válságnak pozitív hozadékai is lehetnek, hiszen ilyenkor a hangsúly eltolódik a nagy szimbólumokról és történelmi sérelmekról a pénzszámlálás felé, ami jó.

Előzmény: van itt ez a kérdés (15880)

 

A kortárs magyar írónak tehát jó a pénzszámlálás.

A másik kortárs magyar írót viszont zavarják a rohangálók. És általában is: az ablak alatti rohangálás zavarni szokta a kortárs magyar írót, míg a kollégát nem szokta zavarni.

Hogy egyem a New York-i vitakedvüket!

Kérdezem továbbá: ilyenformán a jobboldalon vannak ők, vagy a baloldalon?

A válaszom: teljesen mindegy.

Más korosztály. Magyaroknak magyarok ők, de nem az én kortársaim. Egymás kortársai. Baloldalon? Jobboldalon?

Mindegy.

A modernitásnak vége. A posztmodern pedig így írható le: kortárs magyar írókat zavar a futkosás, kortárs magyar írók pénzeket számlálnak. Ez a posztmodern. Ez történik kicsiben is, nagyban is.

Az idézett szöveg szerint az egyik kortárs magyar író (Babarczy) New Yorkban vitázik a másik kortárs magyar íróval (Garaczival). Nyilván az egyik a baloldalon foglal helyet, a másik a jobboldalon. Illetve az egyik a jobboldalon, a másik a baloldalon.

Kérdezem: nem mindegy?

 

Nekem teljesen mindegy. Mert nem vagyok kortárs magyar író. Nem vagyok pénzszámláló. Sőt. Ha kortárs magyar író volnék, erősen tökön szúrnám magam. Tudniillik ez a véleményem: a „kortárs magyar író” objektíve nem lehet másféle, csak olyan, mint Babarczy Eszter. Illetve olyan, mint Garaczi László… Ez a posztmodern lényege. Garaczi is képileg meghatározott, Babarczy is képileg meghatározott. Olykor New Yorkban. Mindez pedig fogalmakkal talán már le sem írható, nemhogy megközelíthető volna. De nem is kell közelítenünk egymáshoz. Akik a képi világban élnek, akik a képi világban mozognak (akik a’ la carte halak a tortán stb.), akik hülyén válaszolgatnak hülye fórumokon föltett hülye kérdésekre (olykor New Yorkban), azok majd meghatározzák szépen egymás jobboldaliságát és baloldaliságát, részint képileg, részint egymáshoz viszonyulva.

 

A kérdéseim tehát költői kérdések. Nem kortárs magyar költői kérdések természetesen, mert nem vagyok kortárs, és inkább magyar sem vagyok már. Illetve annyiban vagyok magyar, amennyiben magyarul kérdezek:

 

Vajon miért jó valamely „eszmetörténész” (pl. Babarczy) számára, ha az emberek elfordulnak a „nagy szimbólumoktól”, ha nem olvassák Lao Ce bölcseletét, nem olvassák a Bibliát, Arisztotelészt, Rousseau-t, Kantot, Hegelt, Marxot, Freudot, hanem helyette pénzt számlálgatnak eszmei elkötelezettséggel, a nagy népi bölcselet jegyében: „a Lé határozza meg a tudatot”. Mi örömét leli abban valamely „irodalomtörténész” (Babarczy), ha az emberek nem olvassák Homéroszt, Szophoklészt, Dantét, Moliére-t, Shakespeare-t, Goethe-t, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, József Attilát, Ladányi Mihályt, hanem megannyi kis Harpagonként dénárokat gyűjtögetnek virtuális ládikójukban? Mi a jó ebben? Miért örül a Kortárs Magyar Író, ha az emberek elfordulnak a „nagy szimbólumoktól”, a nagy kortársaktól, elfordulnak Gandhitól, Lennontól, Dylantől, Janis Joplintől, s inkább vagyonadóval terhelt villáikban, panel(proli)lakásaikban számlálgatják fölhalmozott lóvéjukat, továbbá az immár minden szobára jutó kolortívíket, minden garázsra jutó möszídeszbenzeket? Plusz bunkofon. A posztmodern ember minden zsebére jut belőle kettő.

 

Persze értem én a dolog lényegét: mindez jó lehet a mindenkori taplóknak. Egyebük sincs, mint a pénzük. Azoknak sincs egyebük, akiknek sok a pénzük, azoknak sincs, akiknek kevés (das Dales schlägt sich… magával kötve, mint a kéve)… szóval értem én ezt, csak azt nem értem, miért jó a lelki nyomorúság, lelki restség annak az embernek, aki (képesítése révén) „magas kultúra kutatásával” foglalkozik.

Persze ízlés dolga. Van, aki Moliére-t, Brechtet, Ilf és Petrov, Goethe és Gounod valamely vonatkozó művét kedveli, míg van, aki magát az Aranyborjút imádja, a pénzes ládikót, illetve a tényt, mely szerint „eladó az egész világ”. Ez tulajdonképpen világnézeti kérdés, nincs mit vitázni rajta (de gustibus non est disputandum), vagy ahogyan a modernitás átkos klasszikusai mondják: mindenki gusztusa szerint, mindenki képességei alapján...

 

Ám azért volna egy határ. De legalábbis lennie kéne!

 

Babarczy Eszter, aki ugye kortárs magyar író (a Négy Nagy Kortársak egyike), aki mellesleg az „ELTE, Filozófia Tanszék, Politikai Filozófia doktori iskola” stúdiumát is elvégezte, azt állítja Ámerikában, hogy a pénzszámlálás a gazdasági válság „hozadéka”. Vagyishogy Babarczy szerint akkor kezdik el számlálni a pénzüket az emberek, amikor nincsen pénzük (Új Gazdasági Csoda), illetve akkor fordulnak el a „nagy szimbólumoktól” (például a fasiszta, kommunista jelképektől), amikor kilátástalanul szegényednek. Továbbá csakis akkor forszírozzák „történelmi sérelmeiket” (például Versailles-t, Trianont, Recsket, a „rendszerváltás elsikkasztását”, Tiszaeszlárt újra és újra), amikor sok a pénzük, és akkor hanyagolják e szimbólumokat, amikor egzisztenciálisan is szorongatja őket a válság. Hát hogyne! Amiként azt a jenki mórickák képzelik Ámerikában a kortárs magyar írók előadásai nyomán fölvilágosulva.

 

Tehát. Az internetről ingyen letölthető információ szerint Babarczy Eszter elvégezte az „ELTE Politikai Filozófiai doktori iskoláját”. Míg én a következőt állítom (Luther utcai általános iskolai tananyag): a húszas-harmincas évek gazdasági válságának hatására a magyar lakosság szinte egy emberként horkant föl „történelmi sérelmei” okán (a zsidók is!), majd a nem zsidó lakosság szinte egy emberként fordult szembe a zsidó lakossággal (mint „nagy szimbólummal”), legitimálva a fasiszta hatalmat, melyet ezért csak egy idegen hadsereg tudott likvidálni Magyarországról. Történelmi tény. És mindez nem azért történt, mert a magyar embernek annyi pénze volt, hogy azt már számlálni sem bírta, hanem épp ellenkezőleg. Legalábbis ezt állítják hiteles filozófusok, közgazdászok, történelmi elemzők, illetve a kortárs magyar írók zöme. Igaz, nem Ámerikában, hanem itthon, ám akkor is ezt állítják. Továbbá azt állítják, hogy a háborús válság hatására (immár fasizmus híján) egy másik nagy szimbólumot választott a szélsőségesen antibolsevista hagyományokkal rendelkező magyar népesség, ti. a kommunista pártot az 1946-os választáson vezető politikai hatalommá emelte. És nem azért, mert sok volt a pengője, hanem azért – paradox módon – mert megszámlálhatatlanul volt sok a milpengője, bilpengője. Na most, a különféle híresztelésekkel ellentétben, az ötvenhatos válság idején sem fordultak el az emberek a szocializmustól, mint nagy szimbólumtól, sőt kiegészítették azt a független nemzet emblémájával, illetve Mindszenty Józseffel, mint nagy vallási szimbólummal. Vagyis. Éppen akkor fokozódik a szimbólumok iránti figyelem, fogékonyság, amikor fogyik a pénz, kopik a jólét. És aminek fölismeréséhez nem szükséges elvégezni az ELTE „politikai doktori iskoláját”, elegendő csak az általánosban odafigyelni arra, amit a töcitanár magyaráz.

 

Amióta pénz létezik, számlálgatják azt az emberek. Nem mondhatom, hogy függetlenül a válságoktól, merthogy a válságok idején éppen nem a pénz a legfontosabb. Magyarországon is mindig akkor kuporgattak az állampolgárok, amikor konszolidált volt a léthelyzet. Például a hatvanas-hetvenes években. Aki nem hiszi, kérdezze meg Fekete Gyulától, úgy tudom, még él, ő volt az egyike azoknak, akik utálták a „frizsiderszocializmust”, azt írták: ha szaporodik a pénz, ha virul a hétvégi telek, ha vígan pöfög a Trabant, szükségképpen fogyik a magyar. Vagyishogy jólét idején a nép elfordul a nemzeti megmaradás problémájától, mint nagy szimbólumtól (mégpedig a pénzszámlálgatás kedvéért).

Történelmi tény: akkor fordult újra Bíró Zoltánék, Fekete Gyuláék felé a magyar állampolgár, amikor a Németh-Békesi adminisztráció facsargatni kezdte a bukszáját. Majd amikor látta a magyar, hogy a Rabár is, a Kupa is facsargat, hát újra a Szocializmus Nagy Szimbólumára vetette ácsingó tekintetét, s amikor a háromhatvanas kenyér helyett Surányi, Bokros érkezett, rögvest a Torgyán lett népszerű… és így tovább, egészen mindmáig, a neonácizmus előretöréséig, a „metélt farkincák” nyílt inkriminálásáig.

 

Nem tűnt föl? Tényleg nem tűnt föl, hogy ilyen a történelem?

 

Mindegy, nem kérdezősködöm tovább, újra csak azt mondhatom: Babarczy Eszternek nem bölcselkednie, megnyilvánulnia, nyilatkoznia, megszólalnia kéne (ráadásul mindegyre dilettáns módon), hanem írnia kellene. Írnia. Olyasmit, amihez van érzéke. Mert van ám olyasmi, amihez volna érzéke. Csak hát… úgy véli Babarczy, ha jó szövegeket alkotna, nem volnának rá vevők Ámerikában.

 

Babarczy Eszter azért utazott New Yorkba, hogy ott a „saját művein keresztül” bemutassa a magyarországi „irodalmi és kulturális változásokat” – nem én találtam ki, itt a lenyomata:

 

van itt ez a kérdés válasz | 2009.05.03 20:18:15 Š (15880)

New York-i PEN-fesztivál magyar írók részvételével
Four/Négy címmel rendezik meg pénteken azt a találkozót, amelyen négy kortárs magyar író, Babarczy Eszter, Bán Zsófia, Garaczi László és Térey János folytat eszmecserét az 1989 utáni időszak irodalmi és kulturális változásairól saját műveiken keresztül.
Š

 

Ami persze helyből agyrém (sőt röhej), ti. még Rakovszky, Poszler, Moldova, Lator, Vámos, Spiró, Nádas, Esterházy, Csoóri, Varró, Görgey, Kertész, Szilágyi, Kukorelly… sem tudná önmagán keresztül bemutatni az egész kortársirodalmat, az egész kultúrát, még kevésbé annak változásait (egyébként ők nem is akarnák), Babarczy viszont megpróbálkozott vele. Vajúdott összirodalmi kultúrtotalitást, s ellett egy sánta, négyfejű aktuálpolitikai egeret (Big Four Nincompoop). Ámerikában. Ezt a kortárs latin írók így mondják: parturiunt montes, nascitur ridiculus mus. Vagyis csak vissza kell tekintenünk az újkori Ámerikából az ókori bölcseletre, s kiderül: nihil novi sub sole (ugye, ömlik, árad belőlem a Magasműveltség!).

 

van itt ez a kérdés válasz | 2009.05.10 07:03:26 Š (15971)

Babarczy Eszter szerint a gazdasági válságnak pozitív hozadékai is lehetnek, hiszen ilyenkor a hangsúly eltolódik a nagy szimbólumokról és történelmi sérelmekről a pénzszámlálás felé, ami jó.

Előzmény: van itt ez a kérdés (15880)

 

Hol itt a kortársirodalom bemutatása? Ez még csak nem is önbemutatás (merthogy azért valójában még Babarczy sem ennyire… legalábbis merem remélni), hanem ez puszta politikai buzgólkodásból fakadó egyszerű nevetségessé válás. Mert az is olvasható itt, hogy a dolog miként működik normálisan. Egy igazi író, egy komoly ember „csak” ilyesmire vállalkozhat:

 

van itt ez a kérdés válasz | 2009.05.03 20:18:15 Š (15880)

Nádas Péterrel Daniel Mendelsohn író beszélget szombaton a magyar író Emlékiratok könyve című regénye kapcsán, amelyet Marcel Proust és Thomas Mann műveivel egyenértékűnek tartanak világszerte. A téma a hazaszeretet, az emlékezés, a felelősségtudat és a történelem.
Š

 

Tehát egyetlen író, aki egyetlen művéről beszél. Mert csakis az efféle tárgyi beszélgetésekből bontakozhatnak ki – esetleg – általános, elvi tanulságok... hazaszeretetről, felelősségtudatról, történelemről… s amihez persze elengedhetetlenül szükséges, hogy az adott írónak legalább egyetlen regényét tartsák egyenértékűnek Thomas Mann műveivel. Mert amíg nincsen teljesítmény, ne nagyon köhécseljen a bolha. Különben csak a messziről jött ember okoskodásától ájulhatnak el Ámerikában. Ami persze jó érzés, nem vitatom; két kellemes érzése lehet valamely magyar kortársírónak: a pénzszámlálás gazdasági válság idején, illetve a talmi csillogás Ámerikában. Ez a kettő. És értem én, csak mindezt nem kéne magyarországi fórumokra is fölhordani, így ugyanis leégeti Babarczy Esztert az, aki amúgy dicsőséget igyekszik glorifikálni kortársirodalmi frizuja fölé.

   

van itt ez a kérdés válasz | 2009.05.10 07:03:26 Š (15971)

Babarczy Eszter rámutatott arra, hogy a magyar politika középpontjába 1989 után a népi-urbánus törésvonal került, és az lett az ország döntő politikai drámája.

Előzmény: van itt ez a kérdés (15880)

 

Erre nem Babarczy Eszter mutatott rá, ez ugyanis évtizedek óta pufferszöveg, ezt húzza elő a sufniból, erre „mutat rᔠminden olyan „értelmiségi megszólaló”, aki semmi érdemlegeset nem tud mondani a magyarországi állapotokról (sem). Amúgy meg elvagyunk, mint a befőtt. Amire pedig már én mutatok rá éles elmével!

 

A kérdésed ugye így hangzik: „Mi a különbség ma Magyarországon a jelenleg baloldalként és jobboldalként jellemzett erők között?”

 

A válasz metaforikus: Babarczy Eszternek nincs olyan mondata, megnyilvánulása, „része”, „egésze”, amely ne minősülne a modernitás fogalmi rendszerén belül mérve totál értelmetlenségnek. Ám a képernyőn jól mutat a nőci. Plusz decensen tud falatozni zabálós műsorokban. A kisujját eltartja a borospohártól. És ez a lényeg. Nem az, hogy mit mond, hanem hogy miként mutat a médiavilágban. Tehát éppen Babarczy Eszter (mint képi phénomène az ő frizujával) az egyik legjobb példa arra, hogy a posztmodern „jobb” és a posztmodern „bal” csereszabatos dolog. A másik példa Bayer Zsolt. Képi Biberach.

 

A modernitás moráljának alapkritériumai szerint ma minden aktív politikus antiszemita. Kivétel nélkül mindegyik („jobboldalon”, „baloldalon” egyaránt). Hangsúlyozom: a modernitás fölfogása szerint.

 

Vegyük példának a tusnádfürdői csaholás ismert részletét: „Nekünk egy nemzeti baloldalra is szükségünk van Magyarországon. Sokan persze szkeptikusak, mondván, hogy különböző hát genetikailag talán túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy: történeti meghatározottság miatt ennek az esélyei csekélyek.”

 

Itt ugyan „metélt farkincáról” (még) nincsen szó, ám a „genetikailag” kifejezés (már) nyilvánvalóvá teszi: a szöveg, illetve a szöveg szerzője, előadója antiszemita. Politikai antiszemita (aki a zsigeri antiszemitizmust hatalmi céljainak elérésére használja). Vagyis a modern fölfogása szerint az ilyen ember „szalonképtelen”. Ha belép a szobába, a modernitás úriemberei elhagyják a helyiséget. Mármost kérdezem: ki az a politikus, aki csak egyszer is kivonult volna a „szalonból” (tiltakozásul stb.), merthogy megjelent ott a genetikázó machiavellista? Kinek jutott eszébe, hogy „kigolyózzák” a „szalonból” azt a kollégát, aki az Auschwitz szót a sportterminológia részének tekintette és tekinti mindmáig? Senkinek.

Ezek az emberek „szalonképesek”. Pró és kontra. Egymás számára. Egymást teszik szalonképessé. Oldalfüggetlenül. Tehát, ha az antiszemitizmus indirekt módon legitim a politikában, akkor a politikusok indirekt módon antiszemiták. Némelyek direktben is. Sőt. Még ez utóbbiak vannak „megsértődve” (úgy értve: képileg megsértődve), még nekik áll feljebb időnként, ők azok, akik kivonulgatnak a parlamentből, nem fognak kezet stb.

Ha pedig a modernitás vonatkoztatási rendszerében tájékozódunk, minderre nem mondhatunk mást: az ember esze megáll. Akkor válik a dolog érthetővé, ha a képi világ inerciarendszerét tekintjük etalonnak. Igen, csakhogy mi nem ezt tekintjük etalonnak. Legalábbis én nem (de tudomásom szerint vannak még egyen-ketten, akik szintén nem akarnak már megváltozni erre a kis időre – kimoderálnak így is, kimoderálnak úgy is).

 

Szerintem a posztmodern a fasizmussal kezdődött. Akkor kezdődött, amikor az irracionalizmus (benne pl. az antiszemitizmus) tömegjelenséggé, képi jelenséggé vált. Tömeg-képi-jelenséggé (vö. Leni Riefenstah filmjeivel).

Márpedig, ha részint a tömegőrület („szavazatmaximálás” stb.), részint a kép dominál, bölcseletileg teljesen mindegy, hogy ki kit nevez például hazaárulónak, ti. egyszerűen nincs a szónak jelentősége – nem csak a „hazaáruló” szónak, hanem a szónak egyáltalán. Ezért van, hogy a posztmodern írásművészetben a szöveg nem pusztán képet jelenít meg, hanem maga is képekké alakul. Például Esterházy szövegei racionálisan („modernül”) értelmezhetetlenek. Azt írja ugyebár, hogy ő „vevő” a „sötéten habzó női ősmocsárra”. Kép. Ráadásul a „sötéten habzó női ősmocsár” ezen konkrét Babarczy-mondat nyomán jelenik meg Esterházy szövegében: „Ha beszélhetek most olyan személyesen, ahogy Lukács tette 1910-ben”.

És ha ez így van, márpedig így van, akkor mennyiben releváns kérdés, hogy ki kit minősít a képernyőn hazaárulónak? Jobbról balra-e, vagy balról jobbra-e… Ha egyszer Babarczy Eszter Lukács 1910-es személyessége nyomán nevezhető habzó ősmocsárnak, akkor miért ne volna nevezhető Spiró hazaárulónak? Vagy éppen Kertész. Nem mindegy? Mi a különbség intellektuálisan („modernül”)?

Milyen következményei vannak a szónak? Mi következik abból, hogy Babarczy habzó ősmocsár? Semmi. Mi következik abból, hogy Spiró hazaáruló? Semmi. És miért? Mert ugyan Spiró lehetne „nemzeti baloldali” kortársíró, s akkor a nemzeti jobboldalnak „szüksége volna” rá, csak „hát genetikailag talán túlzás lenne mondani, inkább fogalmazzunk úgy: történeti meghatározottság miatt ennek az esélyei csekélyek”.

Mi következik ebből? Semmi. Illetve választási győzelem. És abból mi következik? Semmi. Illetve hal a tortán. A’ la carte. Celebek celebek hátán. Ez a posztmodern. Esterházyval kezdődik, és részint Kiszel Tündével, részint Bayer Zsolttal végződik.

 

Dióbélben: ez a válaszom. Kérdeztél, Cseresznyevirágom, feleltem rá. Nyilván nem ilyesmire számítottál, de nincs mit tenni, természeti törvény: az ellentett mozzanatok illeszkednek; nem pedig keverednek egymással.