Elsősorban azoknak címezném a saját példámat, akik nem hisznek abban, hogy _tudatosan_ meg lehet változni. Igaz, ahogy pudli kartárs írta, kell hozzá valamilyen külső kényszerítő erő.

Szóval én kétszer változtam meg gyökeresen az eddigi 28 évem során.
Általános iskolában, kb 10 éves lehettem, a tanárnőnk csinált egy felmérést. Ebben olyanok szerepeltek, hogy kinek mondanád/nem mondanád el a titkodat, kit tartasz udvariasnak, satöbbi. Kiértékelte és az egész osztály előtt felolvasta az eredményt. Sorrendben az első kettő között voltam, persze ha hátulról nézzük! Még életemben úgy nem égtem, mint akkor. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a legjobb barátom volt a másik, úgyhogy tudtuk egymást lelkileg támogatni. Ma is emlékszem arra a napra. Kiderült, hogy egy beképzelt, udvariatlan, nagyképű tuskó vagyok. Minden szempontból negatív csúcs. Na ekkor egy 10 éves gyerekre talán nem jellemző érettséggel megbeszéltük a barátommal, hogy ez így nem frankó, és mi márpedig meg fogunk változni. Kb. egy év alatt sikerült! És ez a többiek visszajelzéseiből is egyértelműen kiderült! Persze először nyilván meg kellett erőltetnünk magunkat, de mivel a pozitív visszajelzések miatt jobban is éreztük az új énünkben magunkat, rövid idő elteltével ez már a sajátunk lett.

A következő "pálfordulásom" 20-22 éves korom között játszódott le. Sajnos apámtól örököltem lobbanékony természetét. Nagyon gyakran, naponta többször is kitört a "vulkán", ha senki nem öntötte az olajat a tűzre, pár perc alatt kiment a nyomás és utána mintha semmi sem történt volna. Csakhogy az alatt a pár perc alatt nem törődtem semmivel és senkivel, adott esetben törtem-zúztam. Aztán mikor megismerkedtem a barátnőmmel, persze kiderült, hogy ő ezt nagyon nem tudja tolerálni. Néhány eset után komolyan elgondolkodtam arról, hogy valóban érnek-e annyit a dolgok, hogy felhúzzam magamat miattuk és rájöttem, hogy egyszerűen nincs jogom mások közérzetét a saját hülyeségemmel tönkretenni. Még igazság szerint szenvedő alanyként én is nagyon elítéltem apám ilyesfajta magatartását. Úgyhogy _elhatároztam_, hogy megváltozom. Pár év folyamatos javulás után eljutottam oda, hogy már csak mondjuk havonta egyszer vannak hasonló ámokfutásaim, de azok sem olyan durvák. És csodák-csodájára így sokkal jobban érzem magam!

Persze volt egy-két olyan tulajdonságom, amit akaratom ellenére sem tudtam megváltoztatni, de erre a kettőre azért büszke vagyok. Úgyhogy arra buzdítok mindenkit, hogy ne féljen kitűzni a célt, igenis meg lehet valósítani, ha nagyon akarja. És megéri!

Üdv