Sokat godolkodtam rajta, hogy írjak-e. Már megszoktam, hogy a nagy körversenyek idején csendes és összeszokott asztaltársaságunkban varázsütésre megjelennek a nagy hangú próféták, jósok, varázslók, bölcsek, forradalmárok, és megfellebbezhetetlen hangon kinyilatkoztatnak.

Köztudomású, hogy nekem nem az Astana a kedvenc csapatom. Két dolog vagyok miatt lelkes olvasó, Bazayev, és Péter kommentárjai miatt. Én se tudok aludni, amíg az esti összegzést el nem olvasom. De ez a mondat kiütötte nálam a biztosítékot:

"Klöden meg Horner meg szerintem nem klasszis."

Az a véleményem, hogy ebben a sportágban nemcsak az a klasszis, aki 7 tourt nyer. A múltkor a spanyolok összeszámolták, hogy a pro tour és a professzionális kontinentális csapatokban majdnem 900 versenyző van. Vannak jobbak, vannak rosszabbak. Ahhoz képest, hogy hányan űzik ezt a sportágat, abba a kilencszázba belerülni se kis dolog. De Andres Klöden, aki a testalkatából eredő sérülékenysége ellenére két touron állt a pódiumon, és olimpiai érmes volt, mindenképp klasszisnak számít. Bárki örülne neki, ha ilyen versenyzője volna. Chris Horner pedig a mezőny legerősebb segítője. Nem egy olyan ember van, akit ő segített a nagy versenyek pódiumára. Ha nem lenne klasszis, nem lenne egy ilyen nagy és drága csapatban 38 éves korában.