Eszter valóságos kataklizmáját festi a lerohadófélben lévő kapitalizmusnak, egy magyar narodnyika szemével néz rá a fejleményekre.
"benéztem a lepusztult külsejű duty free shopba"
Uramisten. Már a duty free is lepusztult külsejű? Hova jutunk így? Hiszen valaha ez volt számunkra a létező kapitalizmus kvintesszenciája, ahol megmaradt egydollárosainkat még gyorsan elkölthettük cigire, rágóra, esetleg egy lapos whiskyre is futotta még, és ahol elköszöntünk a kapitalizmustól a következő utazás lehetőségéig, és már ez is ütött lett és kopott? Talán már nincs is benne áru? Már nem is csillog-villog?
Vagy csak annyi az egész, hogy a szárnyat felújítják, mint a szerző megjegyzi... szóval talán még van remény.
"A fekete takarítók tüsténkednek, ....az indiainak tűnő büfés kiszolgál, aztán leül, hogy elmajszoljon egy szendvicset. A német munkásosztályt látom."
Na, itt kezdtem besokallani kissé. Az indiainak "tűnő" büfés, a fekete takarítók, a duty free "(sötét bőrű)" eladója, aki "haza akar menni" (bár nem derül ki, hogy Namíbiába vagy csak ide, a Goethe Strassera, ahol gyerekei várják..., szóval ez lenne a német munkásosztály? Akit egy üres szombat este egy félreeső tranzitszárnyon lát.
Húbazdmeg. A német munkásosztály nem a paradicsomba megy, hanem kopogás nélkül beront a női klotyóra. És a német munkásosztály ott van, ott látható a frankfurti reptér tranzitjában, elég egy fapadossal odamenni és megnézni a német munkásosztályt, amiről eddig azt hittük, hogy Európa egyik legbonyolultabb képződménye, de nem, mert egy szomba este ott látható.
A szomorkás és letargikus európai keresztmetszet után az amerikai tájkép viszont egyenesen apokaliptikus. A kínaiul csiripelő GPS-en tájékozódó sofőr (nyilván már az amerikai munkásosztály reprezentánsa), "fáradt és elnyűtt" - máris a süllyedő amerikai társadalom újabb borzalma tárul a szemünk elé:
Blackberryjükbe meredő, komor emberek sietnek a metróalagutakban, a szokottnál kevesebb az utcai zenész;
Lesújtó látvány lehet, ahogy a szerencsétlen páriák a blackberryjükbe merednek komoran, ez már a vég, fel is villan hirtelen előttem az 1984 filmváltozata, amelyben a melósok alagutakban mentek - blackberry nélkül ugyan, de szintén komoran és meredten. Mi jöhet még, hiszen a drámát tetézi a hír, hogy a "szokottnál kevesebb" utcai zenészt kénytelen a krónikás borzadva elkönyvelni. Ebből ugyan nem von le direkt következtetést, de a kép önmagában dermesztő lehet - megy az ember a Park Avenuen, minden csillog-villog, mint évekkel ezelőtt, de a rothadás már jelentkezik a szokottnál kevesebb utcai zenész képében, illetve a jelen nem lévő utcai zenészek elviselhetetlen hiányában.
De átvergődve ezen a látomáson is, az amerikai munkásosztály újabb reprezentánsa tűnik fel: az áruházi eladónő, aki az óráját nézi. Percenként ráadásul. Az amerikai munkásosztály e gerince az óráját nézi. És nyilván nem csak ez az egy, akit Eszter látott, hanem mindegyik, különben nem lehetne belőle általánosítani. Az egész áruházban az összes eladónőre igaznak kell lennie, a parfümeriától a gyerekosztályon át a női fehérneműig. Sőt, az ország összes áruházának valamennyi eladónője percenként az óráját nézi... A neoliberális gazdaságrendszer végvonaglását érte itt tetten szerzőnk.
De hálistennek jön a tamásgazsii posztindusztriális kép: a győztes hajléktalan.
lehet, hogy inkább az utcán kéne élni, kukákban kotorászva? Lehet, hogy ez a szabadság?
Lehet. Nem kizárt, hogy a kukában való kotorászás a szabadság non plus ultrája, az emberi kiteljesedés végfoka, ahol a kuka és a szabad egyén harmonikus együttléte teremti meg azt a magas minőséget, amelyet már semmiféle demokrácia nem haladhat meg.
De szerencsére itt nem kínoz tovább minket a fölületes szemlélő képzavaraival, hanem gondolatilag hazaröppen, és azt mondja:
Magyarországról azt szoktuk mondani, hogy nem szeretnek dolgozni az emberek; nem törekednek rá, hogy mindenáron állást találjanak, és nem hajtanak, ha van munkájuk.
Ki szokta ezt mondani? Én biztos nem szoktam, és sokakat ismerek, akik nem mondanak ilyen sületlenséget. Mert nem is igaz. A magyarok többsége szeret dolgozni, ha hagyják. A magyarok workalcoholism-ban is világelsők, ha van rá módjuk.
A magyarok a legönkizsákmányolóbb nép Európában, nem ők tehetnek feltétlenül arról, ha kevés a látszatja.
Itt valahogy meguntam, ez már nem szól semmiről. De azért a termelési riport méltó befejezése a zárómondat:
Sosem hittem volna, hogy ilyen szókapcsolat kiszalad a számon, de ideje szembenézni azzal, hogy amire Magyarországnak leginkább szüksége van, az a munka, a jól végzett munka becsülete.
Nincs mese, szembe kell nézni ezzel. Az önmarcang, ez a bűnmegváltásra váró "coming out" megrendítő. Eszter sosem gondolta volna, és még kevésbé mondta volna ki, hogy a jól végzett munkának becsülete van és erre szükség is van, ez új neki és ezt most beismeri. De ez a beismerés talán a feloldozáshoz vezető út első lépése, a kálvária első stációja.
"Most már tudom. E rebbenő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szívemben, mint ravatal, feketül."
