Doppelstangel Creative Commons License 2009.04.26 0 0 15701
Nem az a baj, hogy túl sokan vagyunk, a bolygó ennél sokkal több embert is elbírna, ha normálisan használnák, hanem az, hogy hiányzik a háború élménye.

Ha jól számolom, 60 éve nem volt a földön olyan háború, amely rövid idő (2-4 év) alatt legalább két-hárommillió embert elpusztított volna, tehát sokkhatást gyakorolt volna, de nem olyat ám, hogy megint felment a benzin ára, hanem igazi, masszív megrendülést. A Föld viszonylagos jóléte - akármit is siránkoznak sokan nyomorról meg elmaradottságról - (f)elpuhította a civilizációt. Olyan rendet hozott létre, amelyben az ember eredendő (természetes) tulajdonságai: a küzdés, az erő helyes alkalmazása, a túlélési képesség háttérbe szorultak, miközben persze ott lappanganak valahol, csak jó mélyen lefojtva, mert nincs rájuk napi szükség, a Bretton Woods-i világrend a békére, biztonságra és egyensúlyra épül, borzalmas összegeket költünk a békére, értéktelen tevékenységeket finanszírozunk, és amikor a konfliktusok mégis kirobbannak, elővicsorodnak a civilizált máz alól, akkor megdöbbenünk.

Nem halnak meg emberek (sokan) háborúkban, ez jó, persze hogy jó. De nem jó, hogy a biztonságos társadalom nem talál terepet a küzdelem kiélésére, pedig anélkül az ember egyszerűen nem fogalmazható meg. Ezért pótcselekvések és mellékhadszínterek alakulnak ki szabályozatlanul, ijesztő spontaneitások képében, elsősorban a politika, a közélet, olykor a kultúra területén, és az utcán is, a hétköznapi és családi érintkezésekben, és főként a terrorizmusban.

Elvész eközben egy másik alapvető emberi tulajdonság: a szolidaritás, ami nem politikai értelemben azt jelenti, hogy golyózáporban is kimászunk a dekkungból, átvergődünk a drahthindernissereken és visszahozzuk a sebesült bajtársat. Hogy megosztjuk az utolsó falat kenyeret és az utolsó kulacs vizet. Hogy figyeljük a másikat: nem beteg-e, nem gyönge-e, és ezt nem csak érte tesszük, hanem saját érdekünkben is, hiszen holnap erős bajtársakra van szükségünk. Ezeket a virtusokat nem tudjuk a napi életben megjeleníteni.

Egyszerűen nem törődünk a dolgokkal.

A virtuális világban a konfliktusok nem velünk történnek, hanem azokkal a szerencsétlenekkel, akik még nem kerültek be a védettek körébe; nem a mi gyerekeink kezét vagdossák le bozótvágó késekkel, nem mi csimpaszkodunk reményt vesztetten a szűkös segélyt szállító helikopterekbe és - egyelőre még - száz bombamerényletből legfeljebb egy esik meg Európában.

Ez mind jó. De mi van helyette?

A háború leegyszerűsített formái vannak helyette, amelyekhez nem kell tálentum, erő, találékonyság, bátorság, virtus, felelősség- és kockázatvállalás. Nem kell nagy bátorság naponta ötször elmondani, hogy a kormány hülye, de ahhoz sem, hogy az ellenzéknek nincs egy épkézláb javaslata. Ehhez nem szükséges semmiféle komolyabb képesség. A jó politikai gondolatok csak borzalmas és túlzott erőfeszítésekkel képesek megvalósulni, a legtöbbjük elsikkad, elenyészik. Az oktatás nem kényszerül arra, hogy a gyerekeket a napi élet ügyeivel megismertesse, és az orvosnak sem kell petróleumlámpa mellett egy konyhakéssel operálni lőtt sebeket, nyafog, ha munkájában a legkisebb nehézség adódik, és azt a betegre hárítja át.

A jelenkori emberiség nagy teljesítményét a bolygó lakosságának legfeljebb egy ezreléke nyújtja, és ehhez semmi szüksége nincs a hatmilliárd bármilyen közreműködésére.

Hogyan lehet ezt a jelenséget -amit nagyon veszélyesnek érzek, mert eltompítja az óvatosságot - leküzdeni? Kihívások megteremtésével. Valakinek, valakiknek feladatokat kellene az arcunkba kenni, persze nem olyasféléket, hogy holnap reggelre excelben legyen meg a kimutatás, különben jaj! - hanem valami kikerülhetetlen challenge kellene, amire nem lehet rálegyinteni, amit nem lehet lefitymálni és nem tudunk elmenni mellette.

Hallok mostanában egy kezdeményezésről, hogy el kellene érni, hogy ismét legyen MagyarországRÓL Nobel-díjas. Nem tudom, hogy ez lehetséges-e, de éppen ezért, mert nem tudjuk: kihívás. Valami olyasmi, amiért érdemes sokaknak, sok évig, együttműködve és egymást kiegészítve dolgozni, adna egy célt, feljebb értékelné az önbizalmunkat, segítene megismerni helyünket és lehetőségeinket a világban, és haa elérnénk, biztosan tudnánk, hogy ezt közösen tettük.

Valami ilyesmire gondolok.