„Ha az ember gondolatait (már ha vannak) szeretné megosztani egy ilyen magas szintű fórumon, akkor szükségkép tanulnia kell, ettől-attól történetesen Máté Zsuzsannától, hogy Gadamériről ne is szóljunk. Ha az emberből sikerül kiirtani minden önbizalmat, amit sok éven keresztül gyűjtögetett, akkor kénytelen általa nagyra tartott személyek gondolatait idézni. Mit lehessen tudni, hátha bejön. Nem jött be! Ugyan úgy lefikáztad, mint mindenki mást. Ami engem szerfelett megnyugtatott, hiszen feltehetőleg nem csak én vagyok a szemedben balfácán. Arra gondolni sem merek, hogy esetleg te lennél, aki túlságosan magasabbra nőt a többi kalásznál. Mint tudjuk az ilyen magas kalászoknak sorsuk írva vagyon.”

 

 

Ez a fikázás, drágám, pontosan ez, a te unalmas kalászozásod a szimpla fikázás, s nem az, amit én csináltam. Egyébként nem baj, ha fikázol, legalábbis nekem nem, tudniillik a te fejedre gyűlik az ilyesmi; tehát nem nehezményezem, csak mondom. Talán nem árt, ha tudod.

Nem fikáztam, hanem arról beszéltem, hogy Máté Zsuzsanna blöfföl. Mert, aki ilyen mondatot ír, az nyilvánvalóan blöfföl: „Mindig az a helyzet, hogy az az értelemirány, mely a szöveg olvasása közben megmutatkozik neki, szükségképpen egy nyitott meghatározatlanságban szakad meg.”

 

Mi az, hogy „nyitott meghatározatlanságban szakad meg”? Egyáltalán, mi az, hogy „nyitott meghatározatlanság”? Szakadjak meg, ha értem. Illetve értem: blöff. A legjobb esetben is fogalmazásgátló hatása. Mi az, hogy „értelemirány”? Csak aztán meg ne magyarázd már nékem, hogy te tudod, mi az „értelemirány”!

 

Vagyishogy te duplán blöfföltél. Meg voltál győződve arról, hogy az olvasó hasra esik majd egy nyilvánvaló handabanda előtt, csak azért, mert nem érti a szöveget. De hidd el, nem mindenki küszködik kóros önbizalomhiánnyal!

És persze blöff az is, hogy hivatkozás nélkül, idézőjel nélkül idézel, úgy teszel, mintha belőled pattant volna ki a lenyűgöző gondolat, méghozzá kapásból. Úgy cselekszel te is, mint ama legendás Gagaméri, ki a okosságot maga méri (ennen kútfejéből).

Tehát én nem azt mondtam, hogy ne tanulj másoktól (Máté Zsuzsannához persze nem föltétlenül ragaszkodnék), hanem azt mondtam, hogy ha idézel, idézz szabályosan, kulturáltan. Mondjuk, körülbelül ilyesformán: Máté Zsuzsanna egy helyütt Gadamerre hivatkozik, amikor így fogalmaz: … és aztán jöhet a szöveg szó szerint. Idézőjellel!

 

A Mester írja önéletrajzában, hogy ő is gyakorta blöfföl, például: totál balfék a fotózáshoz, ám soha nem mulasztja el megkérdezni a társaságában lévő fényképésztől: „hány dines a film a gépében?”. Célja van ennek, hogy meginduljon a társalgás (mondja a Mester), ám ami a lényeg, nem sunyiban megy a dolog. Udvariassági a blöff, s a Mester nyíltan be vallja ezt.

 

Te viszont még most is sumákolsz, még most is játszod a sértődöttet, mert ugye miféle dolog az tőlem, hogy nem csináltam úgy, mintha hülye volnék, pedig hát te mindent megtettél azért, hogy hülyének nézz, engem is, másokat is.

 

 

„… feltehetőleg nem csak én vagyok a szemedben balfácán.”

 

Nem azt mondom, hogy balfácán vagy, hanem azt mondom, hogy engem nézel balfácánnak. Ami persze joggal tekinthető balfácánságnak bizonyos vonatkozásban (mért pont engem?! stb.), ugyanakkor érthető is (valamennyire), hiszen a piti kis ügyeskedéseddel ezer ember közül 999-et át tudsz verni. Pechedre én vagyok az ezredik.

 

Figyelj ide, ha írsz, mindig abból indulj ki, hogy a szövegedet csupa főbundi olvassa majd!

Azért rosszak az írásaid, mert te éppen fordítva csinálod: hülyének nézed az olvasót .

Vagyis az „a mindenséggel mérd magad” intelem így értendő. A szerző kezében nem „világkorbács” van, gyermekem, ezt már a múltkor is félreértetted; a „mindenség” József Attilánál metafora, azt jelenti, hogy egyetlen embernek kell írnod, mégpedig annak az egynek, aki biztosan jobb nálad. Ahhoz kell mérned magad. Ahhoz az egyhez. Aki a mindenséget jeleníti meg számodra. Te viszont mindegyre a sok tudatlan, buta kollégához igazítod magad, hisz’ őket nagy biztonsággal tudod megvezetni, ám pontosan ezért nivellálódsz lefelé folyvást. Méghozzá szükségképpen.

 

 

„Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.
Egy mondat, két csoda!”

 

Nézz csak utána! Meg fogsz lepődni. Szophoklész nem csodálatosságról ír. Hanem döbbenetességről. És ezt bizony annak is illenék tudni, aki nem ismeri az ógörög nyelvet, merthogy ez szinte már közhely.

Sőt, mondok valamit! Már csak azért sem kell görögül tudnod ahhoz, hogy ne inszinuáld az Index fórumán szegény Szophoklészt, mert, ha figyelmesen elolvasod a drámát, kiderülhet számodra is: az ember valóban nem csodálatos. Hanem valóban döbbenetes. Sem Antigoné, sem Iszméné, sem Kreón, sem Haimón, sem Eurüdiké nem csodálatos. Hanem viszont döbbenetes, megdöbbentő, elképesztő, mellbevágó az, ami történik velük, általuk.

Egyszóval: a csodálatos szó még Waldapfel Imre fordításában is iszonyat, nemhogy Máté Zsuzsanna esztétizáló blöffenetében.

 

 

„Arra gondolni sem merek, hogy esetleg te lennél, aki túlságosan magasabbra nőt a többi kalásznál.”

 

Ez nem kalászkérdés, hidd el! Még akkor sem, ha az agrártudományin végeztél. Itt egy konkrét tárgyi kérdés vetődött föl: csodálatos-e, vagy döbbenetes-e az, amit az ember művel Thébától Auschwitzig?

Ha azt mondod, csodálatos, akkor Waldapfel Imrének (és persze Máté Zsuzsannának) van igaza, ha viszont azt mondod, inkább döbbenetes, akkor Szophoklésznek van igaza.

 

Te döntsd el! Biztosítlak róla: akár így határozol, akár úgy, én szerényen meghajtom majd előtted túl magosra nőtt kalászfejemet (és persze meghajtom Máté Zsuzsanna stílusa előtt is).

Sőt. Ha akarod, le is térdelek eléd! Akarod?