Ez itt egy kocsmaasztal, többen üljük körbe. Olykor felállunk, kimegyünk, visszaülünk, mások is ugyanezt teszik. Az ember tehát makog maga elé, és nem mindig címzetten, mert nem mindig válogathatja meg a társaságot, akad olyan, hogy valakihez nem akar szólni, mert folyton a sörébe köpdös.

I'm talking to you, not at you.

Például a félelmekről.

Félni nem jó. Félni nem kell és nem is szabad. Félni tilos, például a náciktól. Sőt, a náciktól félni kifejezetten snassz. Nem hagyom, hogy fortélyosan igazgassanak, mert akkor már nem leszek magam, akár jó vagyok, akár rossz. Félelemből igazodni pedig már nagyobb vétek, mint kétászos handdel nem mondani "All In!"-t.

Ahhoz viszont, hogy az ember levetkőzze a társadalmi félelmeket (mert hiszen a természetieket nem kell, nem is szabad, "Tűzre, vízre vigyázzatok!") - ahhoz szükséges egy olyan alapélmény, amelynek túlélése után az ember azt mondja: ezek után már nem is érdemes félnem bármitől. Hogy jobban érezzék magukat? Hogy azt hihessék, elérték a célt? Én túlestem ezen az "élményen" és erre a kis időre már nem okozok olyan örömöt, hogy féljek tőlük.Miként azt az örömöt sem, hogy gyűlöljem őket. Hogyisne! Hogy ugyanolyan frusztráltan nyáladzzak a mások által ásott szakadék túlparjáról, bunkómmal hadonászva a légbe hasztalan?

Marad a jól bevált megvetés.