Bagzó hímek a habzó ősmocsárról

 

 

Gondoljátok meg válasz | 2009.04.15 21:59:05 Š (15410)

Értem én! Amikor Esztert szadizod, akkor nem par exellence Bababarcy Eszter a célpontod, csak hát éppen ö van kéznél, így minden világhiányodat az ö nyakába lőcsölsz. Megértem Esztert, tudod szar dolog állandó céltábla lenni.

Előzmény: Fő Bundy (15387)

 

Elhiszem, hogy úgy tűnik, mintha értenéd, te pedig cserébe hidd el, hogy valójában egyáltalán nem érted. Ha ugyanis „Esztert szadizom”, akkor „par excellence Babarczy a célpontom”. Nem? Merthogy miként lehetne szadizni másként? Míg, ha nem ő a célpontom, akkor nem őt szadizom értelemszerűen.

Továbbá: akinek szar dolog céltáblának lenni, annak ne tessen céltáblának lenni! Nem kötelező. Lehet például novellát írni a fű növéséről, horribile dictu lehet tanulni is. Könyvtár, olvasóterem. Szépen, csöndesen. Lehet szerénynek maradni, alázattal viseltetni a tudás iránt, s akkor nem válik céltáblává a tévedés. Lehet persze nyüzsögni is, lehet fontoskodni, sőt lehet óberkodni is politikailag, ám úgy nincs mit csodálkozni azon, ha időnként visszaóberkodnak némely szadista nickek az interneten.

Egyszerűen föl nem foghatom: miért gondolja valaki, hogy durván, ízléstelenül támadhatja például a miniszterelnököt, emlegetheti pici női szájával egy számára idegen férfiember herezacskóját stb., míg ő mentes lehet a kritikától? Hogyan gondolja ezt? Amikor bírál, közszereplő? Amikor állni kéne az ellenkritikát, magánember? Hogyan van ez?

 

Szorosan idetartozik (korábbról):

 

orlanda válasz | 2009.03.26 23:31:12 (14525)

Figyuszka, én sok publicisztikai fordulatot ismerek vagy hallottam. Ezek közül van olyan, ami más számára megalázó és van amelyik nem.

Előzmény: cigányok ideje (14523)

 

Fontos fölismerés: van olyan fordulat, amelyik megalázó és van olyan fordulat, amelyik nem. Világos. Van olyan teve, amelyik kétpupu és van olyan, amelyik nem.

Ráadásul mindez épp a megalázásra nem igaz, mert vegyünk csak engem példának! Mi lehet az, ami itt „számomra megalázó”? Megmondom: semmi. Publicisztikailag csak akkor alázható meg valaki, ha az illető nagyhangon előad valami jókora marhaságot, mire a glosszista közli vele, hogy ez bizony egy jókora marhaság volt. Ennyi.

Ki tehet róla?

Ki tehet arról, hogy Publi néni például ennen padlizsánkrém-kevergető imázsát építgeti szorgosan a virtuális térben? Publi néni tehet erről nyilván, méghozzá egyedül, merthogy senki nem kergetné őt az asztal körül, ha nem igyekeznék rádöcögni minden olvasó agyvelejére, mint valami Heti Világúthenger.

 

De térjünk a lényegre: Illyés Gyula szerint én „jó orvos” vagyok. Aki nem andalít. De nem is megaláz! Hanem mindig odatapint, ahol a baj, s ami – ismétlem – nem megalázás.

 

A következő a helyzet. Babarczy Eszter ugye több ízben panaszolta, hogy egy „elmebeteg” céltáblára „maszturbál” az Index fórumán, amely „maszturbáló elmebeteg” becses személyem volna. Időközben persze Babarczy Eszternek módosult a véleménye (valamelyest), szerinte ma már nem is annyira maszturbálok fiziológiailag, hanem kompenzálok pszichológiailag, merthogy szerinte én „nagyon komoly tehetség” vagyok, csak ezt még nem tudom, és ezért van, hogy iszonyúan kompenzálok az ő lenyűgöző nevére. Persze a maszturbáció is kompenzáció tulajdonképpen, míg ifjabb Pilnius, Weöres, Esterházy (és többek) szerint nem az, sőt Woody Allan szerint a koitusz és a maszturbáció között csupán annyi a különbség, hogy az utóbbihoz nem muszáj kiöltözni, s ami nem túlzottan nőpárti őrület, belátom, de van benne rendszer.

 

babarczyeszter válasz | 2009.03.26 23:41:18 (14527)

… te itt kompenzálsz. Nem rosszindulatú, gyermeteg, nőgyűlölő szószátyár vagy -- mint a szövegeidből hihetnénk --, hanem egy tehetséges ember, akit a saját tehetségével kapcsolatos szorongás gyötör.

Előzmény: cigányok ideje (14523)

 

Én pedig nem sokáig merengtem gyötrő szorongásaimon, rögtön a szerző médiászának középső rés(z)ébe vágtam (virtuálisan persze), vagyis megpróbáltam lekövetni az ország legokosabb nőjének gondolatmenetét. Ügyesen megkérdeztem: honnan tudja, hogy én tehetséges embernek tartom magam?

 

babarczyeszter válasz | 2009.03.27 12:05:12 (14554)

Onnan tudom, hogy minden hozzászólásodban kulcsot adsz ahhoz, mi foglalkoztat. Az foglalkoztat, hogy téged miért nem közölnek, és ez miért bizonyítja, hogy te nagytehetségű, jeles publicista volnál, ha egyébként közölnének, de mindenesetre szerzője vagy komolyan vehető publicisztikáknak. Különösen jelentős számodra a tehetség fogalma. Azt képzeled, szent küldetést teljesítesz, amikor is a világot ráébreszted, hogy aki ma a baloldali liberális médiában megjelenik, az nem tehetség, hanem hülye, és ezt te, ÉPPEN te tudod bebizonyítani. Nem olyan bonyolult egyenlet ez.
Előzmény: cigányok ideje (14549)

 

Nem bonyolult egyenlet (különösen jó helyesírással nem az), ám amely egyenletet föl lehet állítani még ennél is egyszerűbben. Én például jóval szikárabban fogalmaztam: Babarczy Eszter dilettáns publicista. Ennyi.

Ennyi az egyenlet. Erről beszéltem. Arról viszont, hogy engem közölnének, vagy nem közölnének, nem beszéltem. (Pontosan tudom: ha akarnám, közölnének, és ez a válasz ide is.)

Továbbá arról, hogy mire óhajtom „ráébreszteni a világot” („ostorozó őrültként”), s mire nem óhajtom, még annyira sem beszéltem, míg a „baloldali liberális médiáról” egyetlen kurva szót nem szóltam. Az persze igaz, Megyesin kívül senkit nem tartok igazi tehetségnek (Váncsát sem, Kovácsot sem, Bujákot sem, Bojtár B.-t sem – őket jó publicistáknak gondolom, ám itt egyszerűen szóba sem került a nevük), és ami a röhej: az egyetlen tehetség éppen a „baloldali liberális médiában” publikál, szóval teljességgel érthetetlen, hogy Babarczy miről süketel megint.

Valószínűleg maga sem tudja. Csak azt tudja, ám azt csalhatatlanul tudja, hogy én mit képzelek itt magamról. Szerinte azt képzelem magamról, hogy „szent küldetést teljesítek” a fórumon (a másik nickjével szólván: őrülten ostorozom Padlizsán nénit, nem hagyom szegényt nyugodni a cseresznyefa hűs lombja alatt).

 

Mármost valójában nem képzelek én semmit, csupán megpróbálom megfejteni (első lépésben), hogy Babarczy miért billeg a fejetetején, mint egy fordított keljfeljancsi? Miért spekulál az értelemmel, sőt olykor a józanésszel homlokegyenest ellentétesen? Miért hazudozik? És miért gyűlöl pont engem, amikor volna gyűlölnivaló ebben a „paranoid országban” éppen elég?

Azt hiszem, rájöttem.

Azért van ez, mert valószínűleg én vagyok az egyetlen ember Babarczy Eszter életében, aki tisztességesen viselkedik vele. Nem nyálaskodva, hanem tisztességesen; nem ugyanazt jelenti a két fogalom! Én ugyanis világosan, egyértelműen megmondom, mi az, ami jónak tűnik Babarczy tevékenységében, mi az, ami rossz, illetve mi az, ami már gúnyolandó.

Például: ha egy „lenyűgöző entellektüel” döntően frizumivoltában illegeti magát a tévékamerák ellőtt, nos, az már szarkazmusra érett jelenség. Persze nem azt mondom, hogy az „entellektüel” undorítson a tévében, nem azt mondom, hogy legyen csapzott, csorogjon a fejzsír a hajából, mutatkozzék olyanak a képernyőn, mint Tamás Gáspár Miklós, öltözködjék sarki turkálóból, mint Heller Ágnes, viszont Frizu néni már a túlsó véglet.

És én ezt mind elmondom itt szépen, sorjában. Lehetne belőle akár okulni is. És lehet persze gyűlölködni is, lehet engem „mocskos embernek” is nevezni okulás helyett.

 

Mocskos magammal szemben pedig két olyan férfit tudok névvel megjelölni, akik biztosan részt vállaltak Babarczy Eszter mentális elfuserálásában. Az egyik Verebes István, a másik Esterházy Péter.

Újra meghallgattam Verebes szövegét, újra elolvastam Esterházy írását, számomra egyértelmű: a két viszonyulás lélektanilag egyazon tőről fakad. A különbség annyi, hogy Verebes a maga brutálisan őstulok módján adja elő azt, amit Esterházy esterházysan dagályoz.

 

Verebes: „… manapság az ön nevét szokták mondani... mert… exteriőrje folytán egy csinos nő… és még ráadásul… [okos is]”.

 

Esterházy: „… Én vevő vagyok az ilyen mondatokra, nem beszélve a sötéten habzó női ősmocsárról”.

 

Lényegileg ugyanaz, és amit Verebes még ennél is könyörtelenebbül így szokott kifejezésre juttatni nyilvánosan: „megdugnám”.

Sose felejtem el, évekkel ezelőtt történt, a Heti Hetes egyik ünnepi-nőnapi számába a szerkesztőség a hét Verebes mellé meghívott hét nőszemélyt is szerepelni, nőnap volt, legyen a nőknek is karácsony! Ám ez mind semmi, ugyanis ment szépen a műsor, mindenki szívből kacagott a vicces poénokon, s egyszerre csak azt mondja Verebes Csiszár Jenőnek a Heti Hetes nőnapilag ünnepelt nővendégeire mutatva: „mind a hetet megdugnám”!

 

Na kérem szépen, a hét derék „értelmiségi” nőszemély ezután nem ütötte le Verebes fejét, sőt ellenkezőleg, boldogan kacagtak maguk is a közönséggel együtt, jaj, de jó, a Verebes megdugna bennünket (talán a Csiszár is!), mind a hetünket megdugna! Merthogy nékünk exteriőrjeink mutatkoznak itt! Megdugatásra alkalmasakká érett nők vagyunk. A Verebes által való megdugatásra vagyunk alkalmasak. Sötéten habzunk, mint megannyi vidám ősmocsár!

 

Egyszerűen nem értem. Mi készteti arra az „értelmiségi nőt”, hogy hol a Heti Hetesben, hol a Napkeltében, hol az ÉS-ben, hol egyebütt, eltűrje takonyemberek arisztokratikusan lekicsinylő, megalázó viselkedését? Félreértés ne essék, nem haragszom rájuk (nem vagyok feminista), mi több, vissza is vonom a durva jelzőt abban az esetben, ha megmagyarázza valaki, hogy mi a lóbánat köze van a műalkotáshoz, mi köze az intellektushoz a női habzásnak például? Sőt egyáltalán: mi köze mindehhez a „nőségnek”?

A műalkotás ivarilag semleges. És amíg ennek Esterházy nem bizonyítja be az ellenkezőjét, addig számomra ő is csupán egy veretes szarházy marad a Napkeltéből. Amolyan gróf Verebesházy.

 

Ne legyen félreértés, nem akarok én itt valami királyi antiszexista-feminista dumát nyomatni, hanem viszont azt állítom: a dolog szörnyű következményére érdemes figyelnünk! Mert, ha a Magasságos Férfiak magasságos dugási ingerük okán, bagzó lihegéssel mindegyre megalázzák a másik embert (talán maguk sem veszik észre, oly Férfimagasságból tekintenek Ők alá), annak bizony ez a következménye: a mentálisan jobbágysorba alázott „entellektüel nő” már kifejezetten elvárja, hogy elsősorban nőként kezeljék. Persze örül annak, ha „ráadásként” még okosnak is nevezi Verebes a tévében, ám a döntő a „sötéten habzó női ősmocsár”. Ebből a mocsárból ágaskodik elő például ezen a fórumon az én lankadtan rejszolódó farkincám is (szegénykém) konkrétan Babarczy Eszter (nick-nevén: babarczyeszter) fórumozási stílusa révén.

És én ezt értem is. Húsvérből, hormonokból vagyunk.

Na de, könyörgöm, legyek bármily szarkasztikusan rejszoló kompenzátor az interneten, akkor se én alázom meg Babarczy Esztert, hanem éppen Esterházyék alázzák meg Babarczy Esztert! Észre sem veszik a bunkói, és ami a legszomorúbb a dologban: senki nem veszi észre.

A feministák a legkevésbé. A feministák csak akkor hörögnek, ha valaki egy agresszíven fontoskodó buta nőcit a konyhába terel verbálisan a fakanál mellé. Aminek pedig semmi köze a hímsovinizmushoz. A „buta tyúk” ne kotkodácsoljék! Nem kötelező az. Ha viszont kotkodácsol, megkap(hat)ja a besorolását. Miként a férfi is (egyebütt).

Hanem viszont az a szexizmus, amit báró elefánttornyi Esterházy Péter művel az Élet és Irodalomban, amit vitéz dughatnám Dughatnám Verebes István művel a Napkeltében… És azért kóros szexizmus ez, mert Babarczy Eszter észre sem veszi, hogy a sötétlő ősmocsárral valójában a dögletes ősmocsokig lett lealázva. (Orlanda sem veszi észre.)

 

Tessék elhinni: éppen nem én vagyok Babarczy Eszter ellensége (ismétlem: én „jó orvos” vagyok), hanem az általa imádott bagzó hímek az igazi ellenségei! És pontosan azért, merthogy imádja őket.

 

Rögzítsünk tehát a hozzászólás végén egy nagybaszom bölcsességet, amely így hangzik: leginkább azokkal szemben vagyunk védtelenek, akiket szeretünk, különösen akkor, ha azért szeretjük őket, mert a vélekedésük hízelgő a mi törekvő szívünknek-lelkünknek. 

 

Sovány vagyok, csak kenyeret

eszem néha, e léha, locska

lelkek közt ingyen keresek

bizonyosabbat, mint a kocka.

Nem dörgölődzik sült lapocka

számhoz s szívemhez kisgyerek –

ügyeskedhet, nem fog a macska

egyszerre kint s bent egeret.  

 

Márpedig az életünk egy merő ügyeskedés. Egymás szájához dörgölünk ősmocsarakban érlelt, előnyálazott sültlapockákat hízelkedve, és azt hisszük, ezáltal megfogtuk kint is, megfogtuk bent is az egeret. Pedig csupán arról van szó, hogy a gondolat is bagzásilag determinált: folyvást megdugnánk egymást profánul, megdugódhatnánk női rutinból is, csakhogy még erre sem vagyunk igazán képesek.