Ez így igaz!!!

Egy kis történet:

12 évvel ezelött a férjem németjuhász kutyusa elpusztult, és úgy döntöttek, hogy szeretnének egy újfoundlandit. Annak idején szó sem esett kiállításokról, tenyésztésről, törzskönyvről, csak egy édes kis macit szerettek volna az udvarra. X összegért vásárolták meg 5 hetesen Apollót. Már akkor tudták, hogy korai, de az eladó azt mondta, hogy vagy elviszik ők, vagy elviszi más. Elég rossz körülmények között voltak a picik, és elhatározták, hogy legalább egyet megpróbálnak megmenteni arról a "szemétdombról". Apollón 7-8 hetes korában kiütött az alomfertőzés. Nagy nehezen sikerült egy szombathelyi állatorvosnak mementeni (aki nem nagyon akart vele foglalkozni, de sikerült "megdumálni"). Apolló a betegséget túlélte, de egész életére rátette a pecsétet. Mindenre - amire kutya lehet - arra Ő érzékeny és allergiás volt.

Kifejlettt, felnőtt korára egy 82 kilós medve lett belőle (és nem volt kövér!!!). Hatalmas mérettel és erővel rendelkezett. Egy balatoni nyaralás során próbára tették erejét, és háromszor, kb 800 méterről húzott ki a partra egy 4 szémelyes, közel 300 kilós fa csónakot úgy, hogy a férjem is benne volt (Én ezt a Hádésszal nem merném kipróbálni).

Annak ellenére, hogy Apolló katasztrófális helyről, potom pénzért került hozzájuk, mégis egy igazi társ, barát és testőr lett belőle. Nem hiába mondják, hogy a kutya az ember legjobb barátja, de ez szerintünk, fordítva is igaz. A férjem sokszor mesélt régi történeteket, hogy hányszor maradt alul Apolló ellen, egy laza játékos bírkózás során. Abban biztos vagyok, hogy a férjem ezt a 11 évet soha sem fogja elfelejteni.

Nem mindig csak azokra a babákra kell gondolni, akik jó helyről, jó helyre kerülnek, hanem azokra is akik a szörnyűből egy jobb helyre szertnének kerülni. Tény és való, hogy egy kiállításra szánt kutya legyen drága. De ha valaki társat, barátot szeretne, akkor nem biztos hogy ez a legjobb megoldás. Egy kutyát védeni, szeretni kell, ha világbajnok, ha nem akkor is. Nekik ez kell!!!