Egy vallomással tartozom neked.

 

Mint a Svejkben is olvasható, én is borzasztóan szeretem, amikor emberek mindenféle hülyeséget beszélnek összevissza. Az értelmetlen, kusza, mocsárzavaros és bányafekete, de ugyanakkor heves közlési és ítélkezési vágytól átfűtött szövegek (például Dub hadnagy értekezései a galíciai előrenyomulásról)  olykor kimondott szellemi izgalmat gerjesztenek, és ilyenkor porladó agyam maradék kapacitásait mozgósítva, még az "alvó sejteket" is csatába szólítva vetem rá magam, hogy megértsem azt, és jóakarattól vezérelve próbáljak előbb azonosulni vele, vagy legalább megorrontani, hogy mi a közlés célja és tartalma, végül valamiféle minimálisan értelmes reakcióval megtisztelni a felet, aki a narratívát szíveskedett elém löttyinteni.

 

Töredelmesen beismerem, hogy esetedben zátonyra futottam, csapdába estem, bálnacsordának érzem magam New South Wales partjaira vetve.

 

Nem értem, hogy mit akarsz. Ezért most arra kénszerülök, hogy betűhalmazod egy-egy elemét kiragadva, - mint mikor a dzsungelben eltévedve kutatsz egy magasabb fát vagy domborulatot, ahonnan áttekinthetnéd a tájat, mert akkor talán fürkésző szemed megleli a kijáratot - nos, keresek rajtad kapaszkodókat, miként a hirtelen fékező villamoson is kapkodva teszem, ahol addig lábamat szilárdan megvetve önhitten gondoltam, hogy stabilan állok, ezért mindkét kezemet valamely hasznos időtöltés szolgálatába állítottam (a ballal újságot markolok, a jobbal pedig Dylan klipjét nézem a mobilomon /Stuck inside the Mobile in the Memphis Blues Again/), de mivel eközben a külvilágban özvegy Keserű Imréné úgy találta éppen, hogy kis cekkerével (liter tej, fél kiló kenyér, egy doboz mackósajt és a mai Blikk) még átcsusszanhat a síneken és ezzel reflexszerű vészfékezésre kényszeríti Parlagi Lajos villamosvezetőt, a külső hatás kivédhetetlenül és a meglepetés erejével ér vissza hozzám, majd az utasok egy gyanútlan csoportját magammal sodorva mindannyian a földre huppanunk, és ezzel ők a váratlanság élményében mélyen osztoznak velem, valamiféle spontán kockázatközösséget képezve, hiszen persze ők sem kapaszkodtak, ők is gigásznak képzelték magukat, akikre nem hat a newtoni törvény, pedig - ismét a Svejkkel élve - az ember  óriásnak hiszi magát, pedig csak egy darab szar.

 

Folytassuk is ezzel, úgy asszociatíve:

 

elszenvedői tevékeny ifjúkorod itthagyott szarára.

 

Bár nem teljesen világos, hogy miként lehet bárki elszenvedője a szarra és nem a szarnak és hogy vajon a szar önmagában átok-e vagy áldás (egyszer ez, másszor amaz), ezen most átlépve, nos igen, ifjúkoromban (miként gyermekként, majd érett férfiként is) bizony szartam. Beismerem. Védekezésképp viszont felhoznám, hogy ezzel nem tűntem ki a bolygót benépesítő milliárdok tömegéből, őket sem alul nem múltam, sem meg nem haladtam, összességében tehát ifjúkorom szarásmennyisége a globális statisztikai átlagnak nagyjából megfelelt. Nem voltam egy Randy Marsh, aki egy világrekorder szargúla tetejére tűzve ejtette kétségbe Bonót és a szarviadalt szervező finom és exkluzív svájci társaságot, de azt sem állíthatom, hogy legszebb éveimet folyamatos székrekedés jellemezte volna, egyszóval, nincsenek e tekintetben meghatározó élményeim a korszakról, az ezirányú feljegyzéseket elmulasztottam megtenni, a családi archívumban kutakodva sem lelnék semmiféle eligazítást mindezekre vonatkozóan.

 

Namármost, ezt te - rejtélyesen - összekötötted ugyanazon korszak általam kifejtett tevékenységével. Ez meglepett. Nem csak azért, mert - vélhetően - nem is ismersz, hanem azért, mert magam sem emlékszem arra, hogy ifjúkoromban bármi fontosat, jelentőset tettem volna, akár építő, akár romboló célzattal, iskoláim rendes elvégzésén és a korombeli csajok hajszolásán túl, nevemhez nem fűződik az égvilágon semmi, nem tettem olyat, ami a közfigyelmet valaha is rám irányítani alkalmas lett volna, nem gyakoroltam hatást sem az országra, még kevésbé a nagyvilágra, a Kádár-kor átlagának megfelelően életem üresen és eseménytelenül telt el, hiszen itt nem történt semmi, amiben részt venni vagy amitől lelkesedni érdemes lett volna, és a nagyvilágot is már csak érettebb fővel volt szerencsém megismerhetni, és nem is rendelkeztem semmiféle olyan érdemességgel, ami megalapozná azt a kijelentést, hogy ifjúkorom szara - valamiféle képzelt gigászi bulldózer segítségével - rátolattatott, áttranszpoltáltatott a jelenre, ahol valakiknek (kiknek?) ezt a roppant kupacot el kell szenvedniük, mint Karinthynek kellett, akivel egy statisztikai szemléltetés keretében felhörpöltetik azt a nyálmennyiséget, amit élete során valaha is a kávéházi findzsák szélén otthagyott.

 

Tovább,  ha már a beszéd a faecesológia irányába kanyarodott - általad provokáltan -  emlékeztetnélek arra, hogy a szar a legkönnyebben és leggyorsabban lebomló, feloldódó, eltűnő és tovaillanó, kifejezetten átmeneti életű emberi produktumok közé tartozik. Szart az utókorra átnyomni nem csak stílustalan, de fizikailag lehetetlen is. Szentek, királyok és hősök emlékét megőrizhetik fogak, csontok, koponyák, szent jobbok és balok, körmök, hajszálak, de nem tudunk arról, hogy szaruk valaha is alkalmas lett volna kiválóságuk felmutatására, noha éppúgy fizikai valóságuk megjelenítődése lehetne, mint a vér vagy a könny, amelyeket viszont jámbor buzgósággal igyekeztek fiolákban eltárolni az utókor épülésére.

 

Na, ebből elég, ezt meguntam, menjünk tovább.

 

 

A te dühöd sztem arról szól, hogy BE vállalható és szerethető,

 

Egy francia komédiában a kémszervezet elcsíp egy levelet, amelyben ez áll: "Szeretlek." A kémfőnök (Bernard Blier) megnézi és kiadja a parancsot: "Azonnal fejtsék meg!"

 

Nos, több óra elteltével sem voltam képes dekódolni, hogy a kiváló Papirius Cursor hőstettei vajon mennyiben támasztják alá, igazolják, illusztrálják Babarczy Eszterrel szemben táplált érzéseimet, amelyek közé a düh a legkevésbé sem tartozik. Ellenkezőleg. Ismét vallomással tartozom: én Babarczy Esztert nagyon szeretem. Sőt, kedvelem, ami nálam erősebb érzelem, mint a szeretet. Ismerem és elismerem őt. Jó embernek, melegszívű és empatikus teremtésnek ismertem meg, rendes embernek, ahogy összefoglalóan ezt mondani szokás. Nem tudok arról, hogy valaha is bárkinek szándékosan bajt, fájdalmat okozott volna, egyedülálló nőként életét példásan viszi, gyermekét nagyszerűen neveli. Ez nekem imponál.

 

Írásait általában elolvasom, és kritikai szemmel követem, de ennek köze nincs az érzelmekhez. Sosem vált ki belőlem dühöt, de értetlenkedést annál  inkább. Ennek tehát futólag sincs köze érzelmekhez, az értetlenkedés racionális elem, nem emocionális. Babarczyt tehát nem kell "vállalni", ezáltal nem "vállalható", ő nem egy vallás vagy hittétel, amit az ember befogad, hanem vállalja ő saját magát, az ő vállalása az ő dolga, neki olvasói, nézői és hallgatói vannak, akik majd  - fölnőtt emberekhez méltóan - eldöntik, hogy közlendőjét elfogadják-e vagy sem, beépítik-e gondolkodásmódjukba vagy nézeteikbe, illetve elutasítják, esetleg unottan félredobják. Ez a kommunikáció lényege, de esetedben ennek mélyebb taglalása zsákutcába vinne.

 

Nos tehát, Babarczyt olvasva (nézve , látva, hallgatva) legtöbbször egyet szoktam vele érteni, amivel ugyebár az a baj, hogy nem mond nekem újat. Ez nem az ő hibája. Nem ő tehet arról, hogy amikor például a szélsőségesek ellen emel szót, akkor az találkozik az én nézeteimmel, minek következtében mondandója nem lep meg, nem közöl újat vagy többet, nem tesz hozzá ismereteimhez, nem gazdagít, nem leszek általa egy icipicit más, csupán csak regisztrálom, hogy Babarczy helyesen szólt, és már el is felejtem, nem érdekel.

 

A nehezebb pillanatok azok, amikor hülyeségeket beszél, vagy egyszerűen inkoherens. Következetlen. Olykor egyik írásából nem következik a másik, ami hiba, mert kétségeket kelt bennem, vajon melyik volt a valódi véleménye. Alant olvasható egy friss írása Bajnai és Lendvai hősiességéről, amit maguk az érintettek sem gondolnak így (remélhetőleg, mert akkor nagy baj lenne) - miközben nem tudok eltekinteni attól, hogy alig pár hete feltűnően vehemensen (sok felkiáltójel volt a cikkben, emlékeim szerint) és érvelni is próbálva szállt síkra az előre hozott választásokért. Ez egy olyan méretű, mondhatni gigantikus kontradikció, ami megfejtés után kiált. Aki egyszer szilárdan meg van győződve arról, hogy a jelen kormányzati ciklusnak végét kell vetni (és ezt még okadatolja is), majd arra fordul, hogy az ezzel szembeszegülőket hősnek ábrázolja, az engem meglep és ezt félre kell tennem szűkre szabott memóriakapacitásom valamelyik zsúfolt polcára, hogy alkalmasint elővehessem és a hajára kenhessem.

 

 

Végül a morzsák, melyek dúsan terített asztalodról még lehullanak:

 

Óöreg és fáradt vagy

 

Egyiknek sem érzem magam, és ha nem érzem magam annak, akkor nem is vagyok az, miközben gyermeklelkű aggastyánokat, és kivénhedt fiatalokat látok mindenfelé.

 

kijelölöd a főcsapás irányát,

 

Jelölje a rosseb. Ebben az országban annyi főcsapáskijelölő van, hogy valósággal Dunát lehet rekeszteni azokkal, akik még fuldoklásukban is, amikor már csak a karjuk látszik ki a szennyes habokból, még mindig főcsapásokat jelölnek ki, összevissza hadonászva.

 

 

Mér nem szégyelled már el magad?

 

Erre szokta Pixy kollegina helyesen és precízen idézni Wodehouse-t: "Megsebeztél, Jackson pajtás..." --- nem is tudok hirtelen mást felhozni, mint hogy azért nem, mert igazából nincs miért.