Az Agyficamú

Van-e köztetek, aki megkóstolta már
a hajnali rigófütty csikorgó avar szikráit?
S van-e, aki nem röstell téli tóparton széltől hengergetett
zúzmarás szitakötőt gondolatban eltaposni?
Ha van, az szégyellje magát!
Mert igaz, hogy hosszú évek múlva
már ne fájnak a villám-ütött fa kormos ágai a gazdának,
És a szél hajtotta fellegek nem azonosak többé önmagukkal,
és a tengeri csillagok hullám-gomolygatta, sötétlő
gond-fergetegeivel a tünékeny korallok között;
De attól még a vitriol nem lesz táplálóbb!
Vagy talán azt gondoljátok alantasan,
hogy a sok könnyezéstől majd földig nyúlik kezetek?
És szemetek hunyorgásra készteti a teleszkópot,
vagy akár csak egy szende köszörűsleányt,
ki csipkés köténykébe szedi az esztergakéseket?
Tévedés, uraim! A jégvirág aligha nemesíthető!
De majd, ha a lenge felhőkarcolók
sündisznó-szerűvé teszik a kopár domboldalakat,
és az őserdő már csak egy-két helyen mormolja
hamupergető, kósza imáit kézen állva,
és a tigrisek is vegetáriánusok lesznek,
Akkor mondhatjátok, hogy „Igaz, ami igaz!”
De akkor Ti már kacsintani sem tudtok majd!!!