Na még egyszer, de csak szánalomból:

 

Haragszik rád a fene. Nem értetted meg a közlés lényegét: senki vagy. Senkire, semmire nem pazarol az ember olyan nagyértékű emóciókat, mint  harag, düh, gyűlölet. Még csak megvetést sem.
  
Mester Ákos nem mondta, hogy a mondat szar. Sőt, elismerte, hogy jó mondat, azzal kezdte, hogy csípős mondat, azzal hívott fel, hogy ironikus mondat. Azért nem akarta, hogy bent maradjon, mert akkoriban - ha nem tudnád - Surjánék voltak hatalmon, és Mester megválogatta, hogy miben konfrontálódjon és miben nem. "Ez nem éri meg." - közölte, én pedig felidéztem a nehezen felejthető képet, amikor az első szabad választásokat követően, az első szabad kormány megalakulása és eskütétele után "A Mester" odasomfordált Antallhoz, és annak vállát barátian átfogva suttogott a friss-ropogós miniszterelnök fülébe,  bizalmaskodóan.Ez köszönt vissza a kihúzott mondatnál is.

 

Namost, ha az ember napokat dolgozik egy cikkel, abba időt, energiát, netán némi szellemi erőfeszítést is fektetett (ezt te persze nem tudhatod, ezért is részletezem számodra jóakaratúlag) és mivel akkor már a piacról élt a legtöbbünk (nem henye eltartottként, mint te) - nem volt mellékes, hogy az áru bekerül-e a lapba (kifizetik), vagy nem kerül be (nem fizetik ki), miáltal veszteségek érnek.

 

Aki emiatt bárkit megvet, az szimpla hülye. A pénz mindenkinek kell, neked is kell, csak te nem dolgozol meg érte, tehát nem hinném, hogy részemről ez "hencegés" volt, hanem pusztán a reális helyzet ismertetése.

 

A mondat tehát jó volt, de nem volt fontos, nem volt perdöntő, egy melléksuhintás volt csupán. A cikk nélküle is arról szólt, amiről akartam, a róla való lemondás nem jelentette a mondanivaló megcsonkítását vagy átírását. Amit alapvetően közölni akartam, az érintetlen maradt. Semmi okom nem volt sem akkor, sem ma konformistának gondolni magam ezért, és még a kedvedért sem fogom.

 

A honoráriumot természetesen kifizették, a fene sem emlékszik,

hogy mennyit, de a sajtó már akkor sem arról volt híres, hogy egy cikkből meg lehetett gazdagodni. Természetesen nem haltam volna éhen nélküle, de jobb volt vele, és nem kellett olyan rossz érzéssel küszködnöm, hogy bármit is feladtam volna az elveimből. Akkor nem egyeztem volna bele.

 

Mestert elhagyva még annyit: az eset semmiben nem befolyásolta kapcsolatunkat, amely máig zavartalan, ő nem könyvelte el úgy, ahogy te érezni szeretnéd spájzodban, a csótányok társaságában, ahol király lehetsz, hogy legyőzött, én pedig nem éreztem az, hogy elvesztettem volna valamiféle viadalt, amit meg sem hirdettek. 

 

Molnár Ferencet előbb olvastam, mint hogy te beneveztél a sérült spermiumok paraolimpiájára, ahol könyökölve, a többi ondósejtet  lerúgva, a pályaívet elcsalva, a bírókat megtévesztve és jó sok doppinggal rágtad át a célszalagot. Úgyhogy bármi, amit Molnárral kapcsolatban lepcses szádra vehetsz, nekem nem újdonság, ne is strapáld magad vele, és igazán megkímélhetnéd Molnár monumentális emlékét attól, hogy reá hivatkozol, te, aki a Pál utcai fiúknál messzebb nem jutottál, hiszen pont most tanították neked az iskolában, de egyetlen Molnárral kapcsolatos kérdésre sem tudnál megfelelni.

 

Tehát bizony-bizony, pont te akaszd föl magad, ne más. Miért? Azért, mert harag, gyűlölet és előítélet nélkül megállapítható, hogy ez lenne az egyetlen hasznos tett, amellyel a emberiség közös alkotásához hozzájárulhatsz, mivel a világ jobb nélküled, mint veled.