Én a magam részéről soha – úgy mondom, ahogyan van: soha – senkinek nem mondtam, hogy dögöljön meg, akassza föl magát, ótvartetű, hülyefasz, takarodj a picsába, szétlövöm a fejed szögbelövővel… és így tovább. Nekem viszont – egy-két, de inkább egy, mint két Gördülő Kő kivételével – csak ezt írták. Még a viszonylag kulturált Triste is rendszeresen közli a liberális, gyűlöletbeszéd-ellenes nyilvánossággal, hogy ő engem mennyire „rühell” (ha pedig nem mondja, hogy rühell, akkor nem mond semmit; merthogy akkor minek beszéljen ugyebár?). Miközben én soha – úgy mondom, ahogyan van: soha – senkit nem jelentettem föl, nem panaszoltam be, hanem viszont tettem a dolgomat: írtam. Aztán, hogy a moderátorok túlnyomó többsége nem érti a szövegeimet? Zakson. Ez benne van a játékban.

Sose felejtem el, egyszer fölhívott Mester Ákos, és azt mondja: leadtam az írásodat, ám azt tudnod kell, hogy a szerkesztőségben mindenki elolvasta, és senki nem tudta megmondani, hogy mi a faszról szól szól tulajdonképpen, egyébként én sem. Mire megkérdeztem: hol jártatok Szilveszter éjjelén? Bulizott a szerkesztőség – válaszolta Mester Ákos. Hja, kérném tisztelettel – mondtam erre én – tetszettek volna Szilveszterkor kulturálódni, tetszettek volna megnézni a Kern András Bokros-paródiáját! Néhány nap múlva megint fölhívott a főszerkesztő, azt mondja: megnéztem a Kern-műsort, így bazdmeg tényleg érthető a cikked.

Úgyhogy én egyáltalán nem akadok fönn azon, ha valamely tökfej letiltja a nickem, merthogy szerinte föl akarom „akasztgatni” a cigányokat. Na jó, persze, azért még bírok az ilyesmin egy picit csodálkozni (talán mert újrahamvasodik a lelkem), de fönn nem akadok rajta. Ez beletartozik a szólásszabadságba. Nem vagyunk egyformák.

 

Ugyanakkor a szólásszabadság nem doktriner jelenség. Nem objektum. Leninnel így is mondhatnám: nem doktrína. A szólásszabadság alanyi dolog. Ha csupán kapja az ember, nem ér vele semmit. A szólásszabadság az, amit a lélek, a tudat megtermel magában. Intellektuális erővel, bölcsességgel, sztoicizmussal... És nem utolsósorban önfegyelemmel. Csak az erős ember lehet szabad. Persze, a gyöngének is adhatnak szabadságot, ám, mivel a gyönge képtelen élni vele, általában ennen szabadsága fordul ellene. És elkezd gyűlölködni, vicsorogni, átkozódni, szitkozódni, fenyegetőzni, sőt itt ma kiderült, már nem is verbálisan, hanem direkt fenyegetéssel tör a gyönge ember a másik életére (a csatolt hozzászólásban a „segítségre lesz szüksége” kifejezés nyilvánvalóan az öngyilkossághoz való „hozzásegítés”, vagyis a gyilkosság kilátásba helyezése).

 

Az ilyen szöveg nem azért nem része a szólásszabadságnak, mert jaj de milyen csúnya gyűlöletbeszéd, hanem azért, mert nulla. Tárgyilag, tartalmilag nem beszéd, merthogy nem mond semmit. Az ilyen szöveg szerzője gyöngemáz. Intellektuálisan is, és bizony, adott esetben nagyon meglepődne azon, hogy milyen silány ő fizikailag is.

 

Magyarán: annak, aki nem képes fogalmazni, nincs szólásszabadsága. Mondjon erről Arisztotelész vagy Voltaire (vagy akárki) akármit.

 

Van-e itt szólásszabadság? Van. Nekem van szólásszabadságom. Mert le tudom írni azt, amire gondolok. Babarczy Eszternek viszont nincsen szólásszabadsága. Mert csökött a fogalmazáskészsége. Talán mondandója sincs, de ha van is, biztosan nem tudja megfelelő módon kifejezésre juttatni. Persze valamennyire képes eldadogni, ami a frizuja alatt fészkelődik, viszont a szövegei az érdemi, tárgyi kritika próbáját nem állják ki.

 

Egyébként nekem volt szólásszabadságom a Kádár-rezsimben is. (A Rákosi-érában nem éltem, nem tudom, abban talán nem lett volna.) A Kádár-rezsimben is ugyanazt mondtam, amit most. Valamelyest másként, az igaz, de végső soron ugyanazt. Sőt. Be tudom bizonyítani, hogy a pártközpont (KB) apparátusában dolgozó Papp Zsolt vagy Gombár Csaba lényegileg sokkal inkább számított ellenzékinek, mint Kis János vagy Heller (a hülye Petriről már nem is beszélve). Erősebb intellektusok voltak.

 

Emlékszem, de sokan mondták annakidején: az nem igazi szólásszabadság, hogy a sorok között írnak, akik írnak, a sorok között olvasnak, akik olvasnak. Nemigen lehetett cáfolni, csak spekulatíve (nem azért, de én akkor is azt mondtam, ez a valódi szabadság), míg ma már empirikusan igazolt a tétel: a tudás a szabadság egyetlen záloga. Hiszen most pofázhat mindenki mindent, és bizony beleőrül, amikor látja, folyvást tapasztalja: semmi értelme a dumának. Ezért,  mint az erős dohányos – aki végül a Nikotex Munkásnál köt ki –, mindig egy fokkal nagyobbat, erősebbet kényszerül mondani, a legvégén már üvöltve, hadonászva.  Ma reggel is elhangzott itt két (közös) szájból: akaszd föl magad, mert ha nem, hozzásegítünk!

Kielégültek tőle? Biztosan nem.

Míg valamely pengésen megvillantott mondat porig sújtja az ellenséget (ha az a cél). Ha pedig nem, akkor bárkit képes vagy az ujjad köré csavarni. Mindez „csak” fogalmazás kérdése. És pontosan ez a szabadság attribútuma. Azt teszel a másik emberrel, amit akarsz. Ha akarod, meghódítod, magadba bolondítod, ha akarod, kigúnyolod, örök ellenségeddé teszed. A dolog lényege, hogy megtehesd. És hogy megtehesd, ahhoz kell a tudás. Mármost a „megtehetés” nem más, mint maga a szabadság. Szabadon rendelkezem a lehetőségeimmel, merthogy képes vagyok rá.

 

A szólásszabadságot nem definiálni kell (különösen nem ősemberekre hivatkozva), hanem gyakorolni. Mégpedig úgy, hogy a hatását nem a kijelentés tartalmával, hanem annak érvényesülésével mérem. Ordíthatja valaki, hogy „öld meg a disznót!”, ha nem hallgat rá senki, nincs szólásszabadsága. Maximum a mormogás jogát gyakorolja (üvöltözve). Miközben lehet bármekkora diktatúra, adott esetben ki sem nyitom a számat, csak nézek (jelentőségteljesen), falak omolhatnak le tőle. Egyébként a klasszikus zsarnokságban játszódó Antigoné pontosan erről szól. Olykor még a halottnak is van szólásszabadsága. Míg az élőnek a legliberálisabb viszonyok között sincsen. Mert nem tud igazán beszélni.

Ezért mondom, hogy a szólásszabadság elsősorban alanyi jelenség, és csak másodsorban objektum.

 

Kit üldöznek itt a moderátorok? Babarczy Esztert, vagy engem? (Költői kérdés.) És mégis, ki képes gyakorolni itt a szólásszabadságát? Én, vagy Babarczy Eszter? Nyilván én, és nem azért, mert mintha én agresszívebb volnék nála. Sőt ellenkezőleg! Engem kizárólag félreértett, félremagyarázott szövegekért tiltottak le (jó párszor), topikrombolásért soha. Vagyis, ha akarnék, életem végéig írhatnék minden skrupulus nélkül (bárhol). Miért? Mert soha egyetlen mondatom miatt sem kellett szégyenkeznem magam előtt. És ehhez kell tudás, önfegyelem. Ami nem más, mint a szólásszabadság lényege.

Az, hogy a másik is tudatlan (nem veszi észre, nem is akarja észrevenni a hibáimat), nem alapja a szólásszabadságnak. Hanem az a tudatlanság szabadságának alapja. Az a különbség a kettő között, ami a komoly beszéd, illetve a fecsegés között mutatkozik.

 

Aktuális kérdés: Babarczy miért „ment el” (miért hagyott föl itt a fórumozással)? Azért-e, mert romokban hevert a kicsi presztízse, s amit gőgösségében már képtelen elviselni (ha ezért, akkor egy életre vesztett), vagy azért-e, mert őszintén, komolyan szembesült intellektuális gyöngeségével? Ez utóbbi a kevéssé valószínű, ugyanis, ha ez volna az ok, akkor nem ilyen ripacsmódon „távozott” volna, hanem szépen, csöndesen, észrevétlenül. Mégpedig azért, hogy egy-két év alatt összeszedje magát, és intellektuálisan megerősödve, szólásszabadságra alkalmasan térhessen vissza a nyilvánosságba.