Miért ne lehetne az élet, az ország és a világ legkeményebb kérdéseiről egy jó vacsora és finom borok fölött vitatkozni?

Egyszerű a válasz. Számos ok miatt. Mindenekelőtt azért, mert a vitához hozzáértő vitapartnerek kellenek, nem pedig pincérek és kitollászkodott, zabáló emberek. Továbbá azért, mert ma a „legkeményebb” kérdések közé tartozik, hogy mennyire éheznek például a cigánygyerekek a gettókban, nyomortanyákon; mármost erről szátyárkodni „elegánsan” (értsd: boába öltözötten), csilingelő ékszerek terhét nyögve, ananászos kacsasülteknek két pofára zabálása, finom boroknak vedelése közben, több mint stílustörés.

Aki egy ilyen helyre elmegy hetyegni, tüntetőleg demonstrálni az ő Nagy Civil Bátorságát, mely szerint mi akkor is merünk egy ültő helyünkben százezer (talán millió) forintokat fölzabálni, ha mások közben éheznek szerte az országban... szóval az ilyen sznob nemhogy értelmiséginek, de még egy közepesen jóérzésű átlagembernek sem nevezhető. Csak szarházinak.

Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy mindenki éhezzen, ha sokan éheznek honfitársai közül, szó sincs róla, mindenki magának rág elsősorban, ám súlyos válság közepette üres fényűzéssel proccolni közszolgálatilag, több mint undorító. Nagyralátóan így is mondhatnám: szánalmas dzsentriallűr.