Néhány szó a sprinter témához.

Sokáig én is úgy éreztem a sprinterekkel szemben, min te. Nem éreztem igazságosnak, hogy ugyanolyan dicsfény övezi őket, mint a jó összetett versenyzőket, vagy hegyimenőket. Minden tudományok abból áll, hogy végig vitorláznak az úton és az utolsó két-háromszáz méteren bevetik nem csekély bájaikat, és már aratják is babért, amiért a egy klasszament versenyző, vagy egy hegyimenő olyan sokat szenved. Ez addig volt így, amíg 2006-ban el nem kezdtem fordítani Försi naplóit. Írásaiból kitűnik, hogy sprinterek élete valóban a megfelelő hátsókerék megtalálása körül forog. No de addig! Mennyi kitartásra, erőre, türelemre, találékonyságra, vagányságra van szükség ahhoz, hogy valaki a legjobb hátsókerekek közé furakodjon. S amíg a klasszement versenyző egy vagy három hét alatt hordja össze dicsősége köveit, a hegyimenő egy hosszú versenynapon, órákig tartó erőfeszítéssel ugyan, de biztosan építi fel az előnyét, a sprinternek a döntő másodpercben a pillanat törtrésze alatt kell megtalálni a rést, ami a győzelemhez vezet.

Mondanivalóm illusztrálására álljon itt Frösi felejthetetlen naplóbejegyzése a 2006-os vueltán megszerzett szakaszgyőzelméről:


Mámorító érzés

Almussafes, 2006. szeptember 10.

Tulajdonképpen meglehetősen különös etap volt. Ha nem én nyertem volna, az írnám, hogy unalmas. De így természetesen az év egyik legszebb versenynapja volt. Ahogy arról már a giron aratott győzelmemnél is meggyőződhettem, a győzelem határozottan jót tesz. Giro, vuelta megvan, jövőre az lesz a célom, hogy a tour de france-n is nyerhessek egyet. A giron az utolsó etapot nyertem meg, ami után hopplahopp volt mindenkinek. Ma a csapatommal, a segítőkkel és a három megmaradt kollégámmal egy kicsikét szerényebben ünnepeltünk.

A verseny nagyon nyugodtan kezdődött. Ketten időben megszöktek, de nem valami nagy csinnadrattával. Hat km után az egyikük vissza is esett a mezőnybe. A mezőny 30 km/órás sebességgel folydogált tovább, mindenki a sprintre várt. A térképen úgy tűnt, hogy csak lefelé megyünk, a valóságban állandóan emelkedett, süllyedt. Kényelmetlen, de nem hagytam magam a mezőny szélére sodorni. Végül is ez az utolsó esély Madridig. Reimund Dietezen folyton azt mondta a fülünkre: „Fiúk, ha nyerni akartok, együtt kell maradnotok!”Már reggel a csapatmegbeszélésen is mondtam, hogy ma kihasználnám a saját esélyemet, de ha nem érzem jól magam, azonnal lemondok róla. Az első héten ezt sokszor meg kellett tennem. De ma nem! Jól érzetem magam, mindenáron részt akartam venni a véghajrában, aztán hadd lássuk, hogy jövök ki belőle.

25 km-rel a vége előtt befogtuk a szökevényt. Utána megkezdődött az ilyenkor szokásos eljárás: a Quick Step jókora tempót diktált, a Milram és mi négyen is hozzátettünk egy kicsit. Nyolc km-rel a cél előtt Hiekmann bekapált. Utána Haussler és Hasi vett át. Hasi vezetett nekem, kifogta előlem a szelet. Rengetek beszéltem hozzá, hogy úgy tudjam irányítani, ahogy szerettem volna. 2km-rel a cél előtt Haussler kiállt. Hasi előrerukkolt, de megint rákiáltottam: Még ne, Hasi! Maradj nyugton, még korán van, túl korán.

1200 méternél többé nem akarta visszatartani magát, én meg nem akartam visszakiabálni. Okay, induljunk, gondoltam. Beálltam Napolitano mögé. Egy szép kis hátsókerék! Előttem Napolitano a segítőivel és Petacchi. 700 méterrel a cél előtt megindult a négy Milramos. Olyan érzésem volt, hogy lassulunk, már féltem, hogy jobbról, balról elénk fognak vágni. Ez azonban csalóka érzésnek bizonyult.

Napolitano csak várt, és várt. Egyszer csak Petacchi tolakodni kezdett és meglökte Napolitanot, bár bőségesen volt még hely. „Mit csinálnak ezek itt? –gondoltam. Ismét előre néztem. Hé, mindjárt vége! Végre Napolitano kiugrott, én meg elhajtottam mellette. 25 méter, 10 méter, 5 méter még mindig én vagyok elöl. Arra gondoltam, most már senki se jön előre, és a magasba emeltem a karom. Úgy pergett le előttem, mint egy film, amit az imént láttam a tévében. De ezért minden másnak tűnik, ha az ember a saját győzelmét éli meg.

A célba érkezés után a gyúrónk fogadott és ünnepelt engem. Mámorító érzés, ha az ember látja, hogy mások együtt ünnepelnek vele. A gyúróink és a szerelőink minden nap nagyon keményen dolgoznak, és a győzelem nekik is rengeteget jelent. Mindnyájan elmesélték, hogy élték meg a dolgot. A szerelőink Jochen és Andy már a cél előtt 2 km-rel megállították a második kísérő kocsit, hogy jó legyen a kistévén a vétel. Reimundhoz, akinek nincs tévé az autójában, csak pár perc késéssel ért el a hír. Barátaim, az ünneplés rövid ideig tart, de ha egyszer sikert értél el, az emléke mindig megmarad. Ez aztán mámorító érzés!

Utána felmentem a pódiumra. A gyúrónk a kulisszák mögött megmosta egy kicsit az arcom, felvettem egy tiszta trikót. Amikor fent álltam, úgy számoltak alul, mint az időfutamon az indító 5, 4, 3, 2, 1, tíz másodperc az élőadásban. Puszi, puszi, virág, ismét lent. Utána sajtókonferencia 5 db spanyol újságíróval. Egyikük Altigról, Ullrichról, és az új német kerékpáros generációról kérdezett. No de kérem, pár perccel ezelőtt nyertem meg a vuelta egyik szakaszát, a legkisebb szándékom sincs mélyenszántó analízist folytatni a német kerékpársport általános helyzetéről!

A szállodában a csapatom valószínűleg úgy gondolta, hogy a Frösi a győzelme után teljesen bekattant. A szobámban valami félelmetes brummogó zajt hallottam valahonnan. Mi lehet ez? Talán a klíma? Hívtam a gyúrónkat. Hallgasd csak, én itt nem tudok aludni! Nincs probléma, költözzek be a másik sportigazgatónk Faresin szobájába. De ebben a szobában is hallottam a zajt. Valami itt nincs rendben. Körbe vizslattunk, mi lehet ez. Talán a vízvezeték? Gyere az én szobámba, mondta Reimund. Ebben a szobában is azonnal elkezdődött a rémes brummogás. Végre rájöttünk, hogy a zaj egyenesen az én bőröndömből származik, a bekapcsolódott elektromos fogkeféből. Ciki! De egy győztes megengedhet magának efféle csínyeket! Ezután végre megtartottuk a megszolgált ünneplést és legurítottunk egy kis pezsgőt.