És akkor az utólsó szó jogán (részemről pontot téve az egész ügy végére):

 

Iván:

Hogy mersz te bármit is mondani olyan emberre , akit nem ismersz?

Hogy mersz te megkérdőjelezni, valótlanságot állítva véleményezni és basztatni olyan döntést, aminek a hátteréről nincs semmi ismereted?

Te még semmit sem láttál a nagybetűs életből. Huszonéves koromban nekem sem volt más gondom a farkamon és a sulin kívül. De már egy kicsit több vagyok.

És hogy téged idézzelek:

 

"Természetesen ha súlyosabb problémáról van szó, ami miatt valaki nem tud játszani, akkor más a helyzet."

 

Ti, akik itt csesztettek engem, vettétek a fáradságot, hogy megkérdezzétek miért döntöttem így?

Nem: Ti rögtön támadtok.

De voltak sokan olyanok, akik ezt meg merték kérdezni, akiknek elmondtam és akik megértették. 

Nem kívánok neked semmi rosszat, de 15-20 év múlva, ha találkozunk, akkor megkérdezem majd, hogy minden úgy alakult-e az életedben, ahogy eltervezted?

Na isten áldjon!