Biztosan nehéz elfogadni, hogy a dolgok túlnőnek a hatáskörödön. De az egész élet ilyen. Ha autót vezetsz és egy másik autós idióta elédszáguld egy elsőbbségadáskötelező tábla mögül, akkor a logikád alapján a kauzális felelősség félig a tied, minek ültél autóba... Abban, hogy egy embernek nem nő ki a karja meg a lába, nem sok szerepe van az anyjának, a gyerekvállalás döntésének semmi köze ahhoz, hogy az az élet hogyan alakul. (Persze, más a helyzet, ha tudatosan (kinek milyen szintű a tudata, ugye) roncsolod azt az életet, de ilyet nem feltételeznék alapban senkiről, annak az embernek a szüleiről meg aztán végképp nem, bár ilyen végtag nélküli gyerekek egész csapata született meg egy időben egy gyógyszer miatt, amit kimondottan terhes nőknek szántak az első időszak hányós problémáinak enyhítésére - és a gyógyszer az első három hónapban ezt tette ezekkel az emberekkel, szóval némi emberi felelősség tagadhatatlanul van itt, csak az nem az anyáé...)

Az, hogy ez az ember ilyen lett, úgy értem: személyiségileg, na az viszont teljes egészében csak a családja műve lehet, a szülei ritka jó, erős és bölcs emberek lehettek, biztosan nagyon szerették őt, és őszintén megvallva nem gondolnám, hogy erre képes lennék, de az biztos, hogy csak nagyon mélyen tisztelni tudom az ilyesmit, szülőket és a gyereküket egyaránt.