LadyNessy, ha adsz valami fogódzót, én nagyon sok tudományos folyóiratban megjelent közleményt le tudok tölteni elektronikus formában (ez történt a 99-es Ludas-féle cikkel is).

Azonban az Általad említett eset, ha valóban úgy volt, ahogyan írtad, akkor sántíthat is, mivel a kovamoszatokat nem a ruházaton vagy a holttest külső felületéről mutatják ki abból a célból, hogy megállapítsák, élt-e a személy, amikor vízbe került, azaz fulladás okozta halálát, hanem a szöveteiből (tüdő, lép, máj, csontvelő). Ennek alapja (és ez az, amit nagyon régen felismertek), hogy a vízbefulladáskor a tüdőbe belélegzett víz kovamoszatai, attól függően, hogy meddig tartott az áldozat haláltusája, a tüdőből a véráramba kerülve sok szervbe jutnak el (mikroszkopikus pici lények ezek) és mivel a vázuk kovából áll (magas szilícium tartalmú kristályszerkezet), baromi ellenálló a hullában fellépő mindenféle emésztő, lebontó, feloldó hatással szemben. Akár évtizedekkel később megtalált maradványokból is kimutathatóak maradnak. És itt jön Tamáska Loránd zseniális felismerése, mivel a kovamoszatok számtalan féle törzsből és fajból állnak, plusz, egy-egy élőhelyükön a helyre nagyon is jellemző flórával vannak jelen, amely a környezeti hatásoktól persze függően, de viszonylag állandónak tekinthető, akár utólagos összehasonlító vizsgálatokkal a kérdéses vízminta kovamoszatainak analízise révén beazonosítható a holttest vízbefulladásának helye.

Szóval, nem a ruházaton talált algák a perdöntő (nyilván fontos, de nem értékelhető biológiai jelként, azaz, nem bizonyítja, hogy a test nem utólag került abba a vízbe, ahol a ruházaton jelenlévő algákat lehet beazonosítani), hanem a csontokban és a belső lágyszövetekben. (A csontok azért terjedtek el leginkább, mert azok a leginkább ellenállóak a gyorsan fellépő szöveti rothadási folyamatnak.)