Trianon következményeit csak egy módon lehetne felszámolni: az elcsatolt (nem csak a magyar többségű!) területek visszacsatolásával.

 

A két világháború közti revíziós mozgalom ezt tűzte ki végső céljául, s a második világháborúban ezt kísérelték meg elérni. Hogy lehetetlennek bizonyult, nem véletlen erőviszonyokon múlott. Szembe kellene már nézni végre a ténnyel: a régi Magyarország széthullását nem az első világháború elvesztése idézte elő, hanem ez csak az adott - nagyon kedvezőtlen - formáját szabta meg a széthullásnak.

 

A régi Magyarország lakosainak (a horvát "társország" nélkül!) alig több mint a fele volt magyar, akikhez legföljebb csak az asszimilációra hajlamos németeket és zsidókat lehetett még hozzászámítani. A többi nemzetiséggel való kiegyezésnek 1848-49-ben, legkésőbb 1867-68-ban kellett volna létrejönnie, 1918-19-ben ez már lehetetlen volt. Ki merné azt állítani, hogy a szlovákok, az erdélyi románok, a vajdasági szerbek stb. Magyarországhoz akartak tartozni, s erőszakkal szakították el őket és az általuk lakott területeket. Akkor már évtizedek óta nem akartak a magyar állam uralma alatt élni, mely éppen azért nem vezette be soha az általános választójogot, nehogy az Országgyűlésben nemzetiségi túlsúly jöjjön létre.

 

És mivel e helyzet súlyosan labilissá tette az egész dualista berendezkedést, már a világháború előtt, majd a világháború alatt is egy sor osztrák-német és birodalmi német elképzelés született a fölszámolására: a központi hatalmak győzelme esetén Ausztria-Magyarországot nagynémet szupremációval centralizálták volna, s ebben a "Nagy-Ausztriában" osztották volna föl a régi Magyarországot különféle tartományokra etnikai alapon - habár kétségtelenül kedvezőbb határokkal, mint Trianonban.

 

A második világháborúban a náci német külpolitika módosított formában adta elő a császári német külpolitika reprízét: ímmel-ámmal jutalmazgatta Magyarországot, mint a "Südostraum" csatlós országainak egyikét - de hogy helyreállítsa "Szent István országát", fel sem merült.

 

Trianon következményeképpen azonban a határon túlra került a magyar etnikum csaknem egyharmada. A győztesek a konkrét határokat mindenütt Magyarország hátrányára húzták meg. Az utódállamok nem törték magukat különösebben, hogy a magyar lakosság számára vonzóvá tegyék az odatartozást: mindegyikük az egységes nemzetállam koncepciójában gondolkodott, így aztán a magyarok éppoly kevéssé érezték magukat otthon ezekben az államokban, mint korábban a nemzetiségiek Magyarországon. Nem érezték hazájuknak ezeket az államokat, s nem érezték magukat az ottani nemzethez tartozónak.

 

Kezdettől fogva mindmáig úgy érezték, hogy ők továbbra is a magyar nemzethez tartoznak (habár nyilvánvalóan nem tartoztak), Magyarországon pedig a területi revízió kudarca után az az illuzorikus elképzelés kapott egyre nagyobb teret, hogy a magyar nemzet egy "kultúrnemzet", melyet nem állami-politikai kötelékek, hanem a közös kultúra konstituál.

 

A nemzet azonban mindig politikai képződmény, akkor is, ha a közös kultúra a kiindulópontja.

 

Állampolgárnak lenni és egy nemzethez tartozni nem puszta formalitás és nem merőben szimbolikus. Nem merül ki egy útlevél fölmutatásában, és nem valósulhat meg lelki szinten. A tényleges állampolgárság és nemzethez tartozás azt jelenti, hogy valaki szervesen odatartozik egy (állami és nemzeti) közösséghez, együtt él más állampolgárokkal és nemzettagokkal, közös velük a kötelességeinek és a jogainak a halmaza, közösek a mindennapi és az ünnepnapi élményeik, melyeket együtt élnek át azon a földön, melyen élnek. Épp ezért van, hogy normális körülmények között egy állam polgárai és egy nemzet tagjai ugyanazon személyek.