Hosszú, de nagyon tanullságos cikkecske, 2003-ból.
Mozgó Világ, hehe.

"Várhegyi Éva

Aláaknázott gazdaság

1990 óta nem hajózhatott olyan kedvező gazdasági hátszélben kormány, mint a most távozott. Akkor vette át a kormányrudat, amikor már jelentkeztek a Bokros-csomag fájdalmas megszorításainak kedvező utóhatásai. Amikor nagyjából helyreállt a külső és belső pénzügyi egyensúly, leapadt a fizetési mérleg és az államháztartás hiánya, és kicsit lazítani lehetett a nadrágszíjon. Amikor már fellendülőben volt a magyar gazdaság, meglódultak a vállalatok beruházásai, és a helyrebillent egyensúlynak köszönhetően megnőtt a külföldi befektetők érdeklődése.

Érte persze ebben a négy évben is néhány kivédhetetlen sokk a magyar gazdaságot, mint például 1998 nyarán-őszén az oroszországi pénzügyi válság, vagy később az árvizek és belvizek, de ezek végül nem borították fel a nehezen kigürcölt egyensúlyt, és nem ásták alá a gazdaság fejlődését. Nagyobb gondot okozott, hogy 2001-re kifulladt az amerikai gazdaság, aminek hatása hamar érezhetővé vált Európában és a vele egy köldökzsinóron lógó Magyarországon. A magyar gazdaság lassuló növekedésének azonban nem csupán külső okai voltak. Csak éppen a „magyar modell" és a világgazdaság kifulladása időben egybeesett, ami elkerülhetővé tette annak kimondását, hogy a „magyar modell" blöff. A blöfföknek azonban mégiscsak az a sorsuk, hogy előbb-utóbb lelepleződjenek.

Első blöff: hoztam is meg nem is

Kezdetben úgy blöffölt az Orbán-kormány, hogy mást mondott, mint amit valójában tett. A népmesei okos lány módjára felmutatta a madarat, majd hagyta elrepülni. Regnálása első három évében azt hangoztatta, hogy - az előző kormány szükségtelen, kizárólag népnyúzó hajlamainak a kiélését szolgáló megszorításokkal ellentétben - kormánya mindent megtesz azért, hogy fellendítse a gazdaságot: nemcsak beruházásokkal, hanem a jövedelmek növelésével is élénkíti a keresletet. Gazdaságélénkítő retorikájával szemben azonban folytatta elődje egyensúlyőrző politikáját. A költségvetési kiadásokat kordában tartotta (módosította a nyugdíj-megállapítás rendjét, lefaragta az agrártárca igényeit, nem indított infrastrukturális beruházásokat), miközben a bevételeket sem mérsékelte (választási ígéretével szemben nem csökkentette az adókat és a járulékokat).

A nagynak feltüntetett adományok a valóságban alig növelték az állami kiadásokat: a tandíj eltörlését az ösztöndíjak befagyasztásával ellentételezte, a családi pótlék alanyi jogúvá tételét az összeg értékvesztése ellensúlyozta, a gyermekek után járó adókedvezményt pedig csak az átlagosnál nagyobb jövedelműek tudták igénybe venni. Az állam sokat hangoztatott szerepvállalása a beruházásokban sokáig ugyancsak blöff volt: a közösségi beruházások aránya 1999-ben 18-ról 14 százalékra mérséklődött, és a következő évben sem nőtt, és például az egészségügyi beruházások volumene 1998-2001 között 15 százalékkal csökkent. Az állami beruházások 1999-2000-ben csak az oktatási ágazatban nőttek dinamikusan, 25 százalékkal.

Az adótábla sávszéleinek változatlanul hagyásával megtévesztő jövedelempolitikát folytatott a kormány. Miközben a bruttó keresetek a folyóáras bruttó hazai termékkel arányosan nőttek 1999-ben és 2000-ben, a nettó keresetek ennél csak jóval szerényebb mértékben emelkedtek. Így az átlagos reálkereset növekménye az első két évben mindössze 4,3 százalék volt, miközben a GDP 9,6 százalékkal bővült.

Az első három évben az Orbán-kormány a gazdaság vonatkozásában (persze nem csak abban) mást kommunikált, mint amit valójában tett. Kőkeményen bírálva elődje megszorító politikáját maga is folytatta a bejáratott utat; azzal a könnyebbséggel persze, amit a konjunktúra kedvező hátszele biztosított. Nem kellett nadrágszíjat meghúzni (kivéve az egészségügyben, ami most sem úszta meg), hanem elég volt annyit tennie az egyensúly fenntartása érdekében, hogy nem hagyta annyira kiengedni, amennyire lehetett volna.

A módszert a sokszor elátkozott Bokros-érából vette át: az alátervezett infláció miatt a költségvetési kiadások a lehetségesnél kevésbé nőttek, miközben a nominális jövedelmekhez kötődő adóbevételek meghaladták a tervezettet. A „meglepetésinflációt" imitáló trükk, ha unalmas is, de célravezető volt: 1999-ben és 2000-ben százmilliárdos nagyságrendű többlet keletkezett a költségvetésben, amit aztán a kormány eleinte különféle umbuldákkal bespájzolt magának a későbbi (értsd: a választásokhoz közelebbi) időkre, a végén pedig gálánsan elosztogatta.

Második blöff:
rege a magyar csodagazdaságról

A kocka 2001 nyarán fordult meg, amikor a közelgő választásokra kacsintva a kormány elkezdett költekezni. Hogy leszerelje az egyensúlyért aggódó ellenzéket, és egyúttal nemzeti büszkeségünket is táplálja, kiagyalt egy szívet melengető regét a magyar csodagazdaságról, amely fölötte áll a gazdasági törvényszerűségeknek. Erre alapozva hirdette meg a „magyar modellt", amelyben nyugodtan költekezhet az állam. Más országokban ha a gazdaságot állami kiadásokkal élénkítik, akkor előbb-utóbb fölpörög az infláció, vagy - kis nyitott gazdaságok esetében - megnő a folyó fizetési mérleg hiánya.

A mi csodagazdaságunkban viszont - hirdette a kormány - minden állami forint négy magánforintot aktivizál, így nem nő az államháztartás hiánya, hiszen a növekvő gazdaságból több adóbevételre lehet szert tenni. Itt az sem baj, ha a háztartások nem takarítanak meg, hanem helyette még hitelből is költekeznek; ez sem az inflációt, sem az importot nem növeli meg. Egy ilyen gazdaságban az sem baj, ha romlik az exportképesség, ezért fölösleges az erős forintot adó- és járulékmérsékléssel ellentételezni, majd csak ellesznek valahogy a termelők.

A kormány ráadásul akkor indította be expanzív politikáját, amikor a világgazdasági konjunktúra recesszióba kezdett átváltani. Az amerikai gazdaság növekedése már 2001 nyarán lanyhult, és az európai növekedés is a kifulladás jegyeit mutatta. Erre tett rá egy lapáttal a szeptemberi terrortámadás, ami (a már korábban kipukkadt információtechnológiai buborék után) újabb ágazatokban idézett elő válságot, miközben a háztartások költekezési hajlamát is visszavetette. Pedig a magyar gazdaság már ezek nélkül is a kifulladás jegyeit mutatta: az 1997-98-ban meglódult beruházások 1999-től visszaálltak egy alacsonyabb növekedési szintre, ami előrevetítette a gazdasági fellendülés lecsengését.

Ezen az állami költekezésre építő expanzív gazdaságpolitika sem tudott segíteni. Sem az útépítésekre és a vállalkozások támogatására fordított összegek, sem a keresetek növelése nem tudta megtörni a gazdasági növekedés negyedévről negyedévre csökkenő trendjét. Viszont az állami kiadások felpörgetése miatt 2002 tavaszára az összes egyensúlyi mutató romló tendenciába váltott. Az addig sikeresen lejtmenetbe állított infláció áprilisban újra felszökött, és ekkor már nemcsak a független elemzők előrejelzései voltak borúlátóak, hanem a Magyar Nemzeti Bank is felfelé módosította inflációs prognózisát. Ugyanebben a hónapban a folyó fizetési mérleg hiánya is megugrott, és az első négy hónap összesített deficitje háromszorosa lett, mint egy évvel korábban. Közben kiderült, hogy az államkassza is üres: az egész évre tervezett hiány a kormányváltásig jórészt kimerült.

Az Orbán-kormány nem azzal okozott maradandó kárt a gazdaságban, hogy retorikájába beépítette a csodagazdaság magyar modelljét, hanem azzal, hogy egy idő után maga is hinni kezdett benne. Addig nincs nagy baj, amíg csak mondom, hogy fullom van, de amúgy tudatában vagyok annak, hogy blöffölök. A nagy baj akkor kezdődik, amikor már magam is jobb lapokat látok a kezemben, mint amilyenek ténylegesen vannak. Márpedig minden jel szerint ilyesféle érzékcsalódásban szenvedett a kormány, hiszen választási győzelme biztos tudatában is folytatta a jövő gazdaságát aláaknázó politikáját. Ha látta volna, hogy ártalmas gazdaságpolitikát követ, valószínűleg nem áldozta volna be saját jövőbeli kormányzásának gazdasági alapjait. A jelek szerint azonban saját voluntarizmusa csapdájába esett: addig mondogatta, hogy csak akarni kell, hogy végül már maga is hinni kezdett benne. Elhitte, hogy miként a jogot, a gazdaság törvényeit át tudja hágni; hogy képes legyőzni a külföldi befektetők hétfejű sárkányát; hogy sikeresen szembe tud szállni a világgazdasággal.

Amikor pedig végül szembesült a nem várt rossz hírrel, a bukás tényével, felelőtlen költekezésbe kezdett - az utódkormány kontójára. Az addig elrejtett időzített bombák mellé még néhány taposóaknát is gondosan elhelyezett. "

Nincs vége, csak baromi hosszú.