Az individualizmus fogalma a franciaországi filozófiai és emeltebb szintű publicisztikai, értelmiségi diskurzusban nem volt teljesen azonos azzal, ahogy másutt értelmezték. A 80-as–90-es években világosan meg lehetett különböztetni a kantiánus filozófia asszimilálása révén megújult idealista-racionalista individualizmust, melynek legtekintélyesebb szóvivője Renouvier volt, s amely asszimilálta a felvilágosult és rousseau-ista tradíciót, és egyfajta elitista, inkább konzervatív individualizmust, amelyet a császárság összeomlása után Taine és Renan is képviselt, Durkheim kortársai közül pedig Le Bon és Tarde népszerűsített. Durkheim viszonya a kétféle individualizmushoz eltérő volt – noha e tekintetben nem igyekezett világosságot teremteni.

Remélem most már világosabb Gabi:D Mert akkor folytatom.;-)

Az általános liberális problémák, köztük az egyén/társadalom kérdése, az 1871 utáni Franciaországban sajátos „helyi értékre” tettek szert. Jeles értelmiségiek sora keresett választ arra, hogyan következhetett a második császárság megtévesztő ragyogására a nemzeti katasztrófa és a nyomában járó polgárháború. (Digeon 1959) 1887-ben a Németországból hazatérő Durkheim gondolkodásában is szerves egységet képeztek a nemzeti problémák, az általános morális kérdések és az egyén társadalmi szerepére vonatkozó reflexiók:

„Meg kell … tanítani a növendékeknek, hogy mi a szimpátia és a társiasság, látniuk kell ezeknek a valóságosságát és valamennyi előnyét. Ki kell nekik fejteni, hogy személyiségünk nagy részben kölcsönzésekből épül fel, és hogy a környező fizikai és társadalmi környezettől elválasztva az ember csak absztrakció. Végül meg kell nekik mutatni, hogy a szimpátiát csak különböző kiterjedésű, de mindig zárt és körülhatárolt csoportokban lehet gyakorolni, és ki kell jelölni ezen csoportok közt a haza helyét.” (1887b, 485)

Nahh..errő van szó emberek.:-)