"ha a boldogságot úgy értjük, mint örömöt (már pedig az emberek nagy része egyenlőség jelet tesz a kettő közé, és én is, mert nincs helye egy újabb értelmetlen metafizikai vitának...)"

 

Szerintem ez nem értelmetlen vita, nagyon is fontos lehet ezt tisztázni, ha épp nem elengedhetetlen. Filozófiai kérdés, de gondolnám metafizikainak.

 

Pár topicban írtam már erről, most a teljesség igénye nélkül összeollóznám...

 

"Boldogság, öröm... "Hálás" filozófiai téma, erről is lehetne könyveket írni...Régi vesszőparipám: az emberi létezéssel összeegyeztethetlen a boldogság, már ha a boldogságot a szó köz- értelmében fogjuk fel, idealisztikusan. Ezzel együtt, nehéz lenne definiálni, csak körülírni lehet a fogalmat: tartósan fennálló, harmonikus, magunkkal és a világgal békében élő, semmiben szükséget, hiányt nem szenvedő állapot. De ez már így is óriási ellentmondás, az élet sajátosságának mond ellent. Az embert, az emberi életet egy olyan statikus állapotnak tünteti fel, amiben nem létezhet tartósan (sőt, igazából egy pillanatig sem). Az emberi élet örökös változás, folyamatos keletkezés-pusztulás.

 

Senki nem pusztán boldog epizódokra törekszik: ilyenek a legtöbbünknek kijutnak. Nem, az emberek egy konstans, élethosszan tartó boldog állapotra törekednek egész életükben, csakhogy. És itt jön be a képbe többek között nemcsak Schopenhauer, de az egész keleti filozófia: amíg egy kielégített (szellemi, testi) vágy ezer újat szül, amíg a külvilág történései és a belső ösztönök örökös változtatásra kényszerítenek minket, addig tényleg nem létezhet boldogság. Ez a világ, így, ebben a formában megkonstruálva; ez a létforma, így ebben a formában adva (tápláléklánc) alkalmatlan arra, hogy bármely öntudattal rendelkező élőlény (magyarul: csak az ember) a zászlajára tűzhesse a "Boldogság"-ot, mint elérendő végcélt.

 

Örömök vannak. Hosszabb-rövidebb boldog epizódok lehetnek. De ez minden, amit az ember elérhet. Arról a személyről, aki magát boldognak vallja (még ha szubjektíven valóban boldognak is hiszi magát) könnyűszerrel megállapítható, hogy mely területein az életnek szenved hiányt. Permanens harmónia nincs, nem létezhet. Ezzel ellentétes módon: egzaltáltan, zaklatottan is lehet valaki boldog, az viszont idővel a biztos halálba vezet..."

 

"A földi örömek alapvetően talmiak, ezért el- és megvetendők. Kiábrándítóan üresek. A legtöbbször nem több, mint a 'hedoné', az animális elvek öntudatlan követése, amelyek fontosságát szükségességét álságos volna tagadni, de pont ezek fokozzák le az Embert egy parányi hangyává... Dróton rángatott marionett bábuvá. Mechanikus robottá. Még az is, ami "égi" eredetű, az is tragikomikus, szánandó banális eseménnyé silányul a legtöbbször. Azon egészen kivételes, ritka alkalmakkor, amikor mégsem, amikor a földi öröm nem puszta öröm, hanem Élmény, az éteri Boldogság kis szikrája, akkor sem marad meg ez az élmény önmagában, hanem rendre testi és/vagy lelki szenvedés, fájdalom követi. Nincsen ilyen pozitív élmény áldozat nélkül. Mindenki megfizet érte, busásan. Ilyen a természet berendezkedése, amihez csak egyféleképp lehet hozzáállni (már aki nem a halált választja): lemondással, passzív beletörődéssel, akár cinizmussal fűszerezve, akár anélkül."