Az ígért cikk az „edomita rabszolgá”-ról – nem a Szentírásra alapozva

 

Korkép és egyben kórkép :)

 

 

 

 

Grüll Tibor

 

A titokzatos Heródes-kór

 

2002. 02. 01.

 

Az elmúlt héten az Egyesült Államokban rendezett orvoskonferencia egyik kiemelt témáját az evangéliumokból is jól ismert „Nagy” Heródes halálát okozó betegség jelentette. A Heródes-klán legismertebb alakjának lelkén saját családja jó részének kiirtása is száradt. Heródes azonban súlyos árat fizetett gonoszságáért: borzalmas betegségektől gyötörve, iszonyatos szenvedések után múlt ki, alattvalóinak – sőt családjának – nem kis megkönnyebbülésére.

 

A Baltimore-ban rendezett konferencián nyolc éve minden esztendőben választanak egy-egy történelmi személyiséget, akinek halála körülményeiről neves orvos és történész szakértők bevonásával tudományos ülésszakot rendeznek. Idén Nagy Heródesre esett a választás, aki hatvankilenc éves korában, időszámításunk előtt 4-ben költözött el az árnyékvilágból. Hosszan tartó betegségeinek tüneteit a közel kortárs zsidó történetíró, Josephus Flavius örökítette ránk. Napjaink patológusai ebből a szövegből kiindulva próbálják meg diagnosztizálni az uralkodót gyötrő betegségeket. Jan Hirschmann, a Washingtoni Egyetem kutatóorvosa a baltimore-i Maryland Egyetemen elmúlt héten rendezett konferencián tartott előadást e témáról. „A szövegek, amelyekből Heródes utolsó napjainak részletes leírását ismerjük, a halálához vezető betegség több, egymástól különböző szimptómáját írják le, köztük az intenzív viszketést, fájdalmas bélproblémákat, fulladást, a végtagok rángatózását és a genitáliák üszkösödését” – nyilatkozta az előadó. Korábban azt feltételezték, hogy Heródes halálát a vérbaj okozta komplikációk idézték elő, Hirschmann szerint azonban egyes tünetek arra utalnak, hogy az uralkodó legnagyobb problémája a krónikus vesebetegség volt, amelyhez valószínűleg az úgynevezett Fournier-gangréna, más néven üszkösödés is társult.

 

„Úgy került hatalomra, mint egy róka, úgy uralkodott, mint egy tigris, és úgy halt meg, mint egy kutya” – e találó és magvas jellemzés Nagy Heródesről szintén Josephus Flavius tollából származik.

 

A folyton egymással civakodó Hasmoneus-dinasztia tagjai – a Makkabeusok leszármazottai – az időszámításunk előtti első század közepére polgárháború szélére sodorták az országot. Ez provokálta ki a rómaiak közvetlen beavatkozását, melynek végeredményeként 63-ban Pompeius több hónapi ostrom után elfoglalta Jeruzsálemet. Ettől kezdve de facto csak az történhetett Júdeában, amit a római szenátus és a tábornokok jóváhagytak. Így került végül „nevető harmadikként” a Hasmoneusok korábbi tanácsadójának, az edomita Antipatrosznak fia, Heródes a hatalomba. Idegen származásúként azonban nem lett volna joga „a zsidók királya” cím felvételére: „A te atyádfiai közül emelj magad fölé királyt; nem tehetsz magad fölé idegent, aki nem atyádfia” – áll a Másodtörvényben. Hiába voltak az edomiták (Jákób ikertestvérének, Ézsaunak leszármazottai) szegről-végről a zsidók rokonai, ráadásul még a Templomból is ki voltak tiltva a harmadik generációig. Heródesnek tehát minden oka megvolt arra, hogy paranoiásan őrködjön csellel megkaparintott hatalma felett. Még legjobban szeretett feleségét, Mariammét is kivégeztette 29-ben, pusztán azért, mert Hasmoneus-leszármazott volt; egy év múlva pedig annak anyját, Alexandrát ölette meg összeesküvés címén. Fiai közül is többeket kivégeztetett. Augustus állítólag gyakran mondogatta is: inkább lenne Heródes disznaja, mint fia – az eredetiben görögül elhangzó szójátékban a hüsz (disznó) és hüiosz (fiú) szót mindössze egy hang különbözteti meg egymástól.

 

Heródes politikájának egyetlen vezérfonala volt: a Róma iránti hűség, bármi áron. Josephus szerint Augustus legkedvesebb barátja volt Agrippa után, és Agrippáé Augustus után. Fiait Rómában, a legelőkelőbb arisztokrata körökben neveltette, s valamennyi leszármazottja a császári család Iulius nevét viselte. A hivatalosan a „zsidók királyának” nevezett Heródes korunkban szinte elképzelhetetlen vagyonnal rendelkezett. Legjobban építkezései tanúsítják ezt. Jeruzsálem közelében amfiteátrumot épített, ugyanott egy hatalmas palotát, a Templom északnyugati csücskénél az Antonia-erődöt, a városokban pedig mindenütt Augustus tiszteletére emelt templomokat. Újjáépítette Samaria városát, és Augustusról Szebaszténak keresztelte el; a tengerparti Sztratón tornya nevű helyiséget pedig Caesarea néven jelentős kikötővárossá fejlesztette. Országát erődláncolattal vette körül, amely közül kiemelkedőnek számított a Héródion, Makhairosz és Maszada. De külföldön is építkezett, többek között Rhodoszon, Actiumnál, Antiokhiában, Khíosz szigetén, Askelonban, Türoszban, Szidónban, Bübloszban, Bérütoszban, Tripoliszban, Ptolemaiszban, Damaszkuszban és Athénban. Legjelentősebb építkezésének azonban a jeruzsálemi Templom újjáépítése bizonyult, amelynek volumenét mutatja, hogy teljes befejezéséig csaknem nyolcvan év telt el (i. e. 20/19– i. sz. 62/64).

 

Heródes görögös műveltséggel rendelkezett, a zsidók hitét nem sokra becsülte. Ennek ellenére nagyjából figyelembe vette a farizeusok véleményét, különösen a templomépítés során. A főpapokat kedvére nevezte ki és tette le, a Szanhedrin valószínűleg nem is működött uralkodása idején.

 

„A római nép barátja és szövetségese” korántsem volt független uralkodó. A rómaiakkal kötött szerződés értelmében nem köthetett külön szövetséget, nem vezethetett hadjáratot, korlátozott minőségben és mennyiségben verethetett pénzt, továbbá háború esetén segédcsapatokat kellett kiállítania, hogy azokat a birodalom bármely pontján bevethessék. De a római uralkodó és a „zsidók királya” közötti barátság sem tartott örökké. Heródes udvara telis-tele volt cselszövéssel, intrikával és gyilkosságokkal, s a panaszáradat Rómába futott be. Augustus végül megelégelte a „tigris” kegyetlenségét, és az első kínálkozó alkalommal megvonta tőle kegyeit: alattvalóvá nyilvánította. Heródesnek azonban ez már sok volt: testét betegség emésztette, családja rettegett tőle, zsidó alattvalói gyűlölték, s már római barátai sem álltak mellette. Halála után az egész nép gyűlöletétől kísérve temették el fellegvárában, a Heródionban. Életben maradt feleségei és gyermekei meg sem gyászolták.

 

Több mint figyelemreméltó, hogy az Újszövetségben a Heródes-klán egy másik tagja, I. Heródes Agrippa (uralkodott i. sz. 41–44 között) haláláról is szó esik. „Egy kitűzött napon Heródes királyi ruhát öltve leült az emelvényre, és szózatot intézett a néphez, mire ők így kiáltottak: ťIsten hangja ez, és nem emberé!Ť Az Úr angyala pedig azon nyomban megverte őt amiatt, hogy nem adta a dicsőséget az Istennek, és férgektől felemésztve kiadta lelkét” – olvassuk az Apostolok cselekedetei 12. fejezetében. Heródes Agrippa halálát Josephus Flavius is megörökítette, nagyjából a fentiekkel egybehangzóan. A két szövegben nemcsak a betegség fizikai jeleinek leírásában találunk közös pontokat, hanem az okok megjelölésében is. Nevezetesen: mind a keresztény szerző, mind a zsidó történetíró az uralkodó bűnös magatartásával hozza összefüggésbe annak borzalmas betegségét és kínhalálát.

 

A bűn és betegség a zsidó–keresztény kinyilatkoztatás szerint igen gyakran ok–okozati viszonyban áll egymással. Erre már az Ebál hegyén mondott átkok is utalnak: „Ha pedig nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, hogy megtartsad és teljesítsed minden parancsolatát és rendelését, amelyeket én parancsolok ma neked: … hozzád ragasztja az Úr a döghalált, mígnem elemészt téged arról a földről, amelyre bemégy, hogy bírjad azt … megver téged az Úr száraz betegséggel, hidegleléssel, gyullasztó és izzasztó betegséggel, aszállyal, szárazsággal és ragyával … megver téged az Isten Egyiptomnak fekélyével és süllyel, varral, viszketegséggel, amelyekből ki nem gyógyíttathatol … megver téged az Úr gonosz kelésekkel a te térdeiden és combjaidon, amelyekből ki nem gyógyíttathatol, talpadtól fogva a koponyádig … mindazt a betegséget és mindazt a csapást is, amelyek nincsenek megírva e törvénynek könyvében, reád rakja az Úr, míglen kipusztulsz” – olvasható a Másodtörvény 28. fejezetében. Egy hívő zsidó vagy keresztény számára teljesen természetes volt, hogy a gonosz, felfuvalkodott, istentelen életmódot folytató Heródes-klán tagjain ezek az átkok teljesedtek be. A bűnök és betegségek közötti szoros összefüggés, ok–okozati viszony feltételezése a hétköznapi zsidó emberek gondolatvilágát is mélyen áthatotta. Ezért mikor Jézus és követői – zömében egyszerű galileai halászemberek – Jeruzsálemben találkoztak egy születésétől fogva vak emberrel, a tanítványok azonnal ezt a kérdést tették fel Mesterüknek: „Mester, ki vétkezett, ez-e vagy ennek szülei, hogy vakon született?” Jézus azonban azt felelte nekik: „Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei; hanem hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai” – olvassuk János evangéliumának 9. fejezetében.

 

A zsidó és keresztény történelemszemlélet is számolt az isteni igazságszolgáltatás evilági folyamatokat befolyásoló jelenlétével. Nemcsak a Heródesek, hanem más istengyűlölő, zsidóüldöző királyok halálát is theodiceának tulajdonította. Itt van példának okáért a jeruzsálemi Templomot elpusztító Titusz, akinek a Talmud szerint egy légy szállt orrába, és hét álló évig csípdeste agyvelejét. Irtózatos kínokat szenvedett, de midőn elhaladt egy kovács ajtaja előtt, a kalapácsütésekre megszűnt a féreg rágása. Titusz ezért egy kovácsot vitetett a palotába, aki harminc napig kopácsolt, de a féreg hozzászokott a zajhoz, és újra kezdte a rágást. A hagyomány szerint Rabbi Pinkhász ben Arubá azt beszélte, hogy amikor Titusz meghalt, felbontották koponyáját és akkorának találták benne a férget, mint egy fecskét. Más hagyomány szerint pedig akkora volt, mint egy egyéves galamb. Midőn Titusz haldokolt, meghagyta, hogy holttestét égessék el, hamvait pedig hét tengerbe szórják, hogy a zsidók Istene meg ne találhassa, és meg ne büntethesse azért, amit tett. A talmudi történeten természetesen lehet mosolyogni, de a tények mégis elgondolkodtatóak. Tituszt ugyanis rövid uralkodása (i. sz. 79–81) tetőpontján érte a halál, miután több mint egy éven át egy titokzatos, lázas betegségben szenvedett.

 

Az i. sz. 3–4. században élt Lactantius egyik fő művének címe: A keresztényüldözők halála. Az egyházatya és történetíró a kereszténység üldözőinek sorsán keresztül akarja olvasóinak megmutatni: Isten nem hagyja büntetlenül az uralkodók által az Ő népe ellen elkövetett gaztetteket. Néró császár, az első keresztényüldöző – aki számos keresztény mellett Pétert és Pált is kivégeztette – „egyszer csak eltűnt, úgy, hogy ennek a gonosz bestiának még sírhelye sem ismeretes”. A római történetíróktól tudjuk: öngyilkos lett. Decius császár, aki 205-ben kiadott rendeletében hivatalosan betiltotta és üldözendőnek nyilvánította az egyházat, egy csatában vesztette életét, „úgy, hogy még tisztes temetés sem jutott neki. Kifosztva, lemeztelenítve a vadállatoknak és vad madaraknak szolgált martalékául, amiként azt Isten ellensége meg is érdemli”. A szintén keresztényüldöző Valerianust a perzsák ejtették foglyul. Miután minden lehető módon megalázták, bőrét lenyúzták, vörösre festették, és isteneik templomában mutogatták.