Igazad van, hogy a bakelitnek jobb a hangja. Csak van vele azért egy pár baj:

 

1, Minden lejátszás után romlik a minősége. (A tű kivakarja a barázdából a finom részleteket)

2, Macerás a tisztítása.

3. A pick-up csak nagy szöghibával tudja lekövetni a barázdákat. (kivéve a tangenciális karos lemezjátszókat, de ott meg a barázda vezérlés volt a macerás)

4. Barázda zaj, nyávogás, rumpli, (infra frekik a lemez görbeségtől) a hangfalakból kijövő hanghullámok is zavarják a pick-upot, és kényesebb a cdnél.

 

Egy cdt, ha rendesen vigyázol rá, -nem sütteted a napon, hőmérséklet ingadozás, nem hajlítgatod, és minőségi cd-t veszel- sokkal tovább hallgathatod azonos minőségben. Bizonyos hanglemez gyártók, nagyon ügyelnek a minőségre. Én nem mindíg veszek DDD jelzésű lemezt, mert az biztos, hogy nem úgy szól ahogy én szeretném. Sony music kiadótól meg egyenesen írtózom a szubwooferes hamutartó nagyságú hangfalakra írt cdktől.

 

Vannak analóg stúdiókban készült analóg felvételt másolnak egy az egyben jó dinamikával, és nem alumíniummal gőzölik fel a tükröző felületet, hanem arannyal, vagy ennek az ötvözetével. Persze ezek nem a teszkógazdaságos cd kategóriák.

 

Én pusztán kényelmi szempontból szoktam le a bakelit lemezekről. Egyébként nincs vele bajom.

 

Más. Valóban voltak/vannak 38cm/s sebességű magnók. De a hőskorban ennél jóval nagyobb sebesség kellett a korszerűtlen mágnesezhető emulziók, acélszalagok, vagy acéldrótok korában. Ezért voltak a 76,2cm/s sebességűek is. 1941 elött gyártottak 90m/ perc sebességű is!

 

Mellékelek két fotót is, amit egy könyvből másoltam ki. A Magyar Rádió valamelyik évfordulójára adtak ki. Ebből vannak a részletek.