""""

A II. Vatikáni zsinat előzményeiről

Hogyan jött létre? Ki dolgozta ki? Hova vezet?

1928-ban született Budapesten. Teológiai tanulmányait Budapesten, Párizsban és Rómában végezte. 1953-ban szentelték pappá. Tíz évig Párizsban lelkipásztorkodott, majd Párizsban, Münsterben és Würzburgban dogmatikát tanított. 1996 óta Dél-Franciaországban él. Legutóbbi írását 2004. 9. számunkban közöltük.


1962. október 11-től 1965. december 8-ig tartott a II. Vatikáni zsinat. Váratlanul jött, de megvoltak az előzményei. Mindenekelőtt az egymással nemrég kibékült Francia- és Németországban, ahol minden téren a közösségkeresés lett a jelszó. Amikor XXIII. János a II. Vatikánumot összehívta, a szó több értelmében is ráillett az ,,ökumenikus,, jelző: előmozdította a katolikus világközösség és a felekezetek közötti egyesülés dinamikáját, a helyi egyházak találkozását, de közvetve a népek egymásra találását is.

1962-ben nem kellett mindent rögtönözni. Mert főleg a francia és a német nyelvterületen élő katolikus egyház nagy megújulási folyamaton ment át, ami a többi egyházak és a ,,világ,, felé való megnyílást is magában foglalta. Jómagam közvetlenül megéltem, hogy a franciáknál már a háború után megerősödött a tudat, hogy országuk újra missziós területté lett.1 Erre a kihívásra válaszoltak az ,,Action Catholique,, különböző, gyári munkásokat, földműveseket, diákokat, értelmiségieket összefogó csoportjai. Az Evangélium kovásza akartak lenni a család, a munka- és lakóhely, a hivatások berkeiben. A papság kezdte elhagyni a sekrestyét. Megszületett az új szellemre jellemző munkáspapok mozgalma. Hívők és nem hívő keresők Péguy, Claudel, Bernanos, Mauriac irodalmából és Blondel, Bergson, Maritain, Marcel filozófiájából merítettek szellemi táplálékot. A jezsuiták létrehozták a vallásszociológia és a szociális reformtevékenység művelésére az ,,Action Populaire,, tanulmányi központot. A modern szentírástudomány a domonkos M.-J. Lagrange nyomát követve fellendült. Chenu, Congar, de Lubac, Daniélou, Bouyer visszavezették a teológiát a ,,forrásokhoz,,, a Bibliához és az egyházatyákhoz. Ugyanakkor kapcsolatba hozták a jelenkor uralkodó bölcseleti irányzataival is. Az ökumenikus kapcsolatok és eszmecserék erőre kaptak. Főleg az emigráns orosz ortodoxoknál, például az ,,Istina,, folyóirat körül, szintúgy a Belgiumban fekvő Chevetogne-i bencés kolostor falai között. Portal, Mercier bíboros, Beauduin, Couturier működtek itt közre. A reformátusokkal Taizé és a ,,Groupe des Dombes,, sugárkörében alakultak tovább a teológiai és lelkiségi beszélgetések. Congar már 1937-ben közzétette Chrétiens désunis (Megosztott keresztények) című művét, amely sajnos a ,,L’Osservatore Romano,,-nál nyomban nemtetszésre talált. Még erősebb óvást emelt Róma Congar 1950-ben megjelent munkája, a Vraie et fausse réforme dans l’Eglise (Igazi és hamis reform az egyházban) ellen. A tudós domonkos azonban rendíthetetlenül tovább dolgozott különösen időszerű témákon. Így jelent meg 1953-ban Jalons pour une théologie du laïcat (Útjelzők a laikátus teológiája felé) című műve.

A német nyelvterület egyházai mindenekelőtt a bibliai és rendszerező hittudomány továbbfejlesztésével járultak hozzá a zsinat előkészítéséhez. Ez a teológia üdvös alternatívát jelentett a merev és zártszellemű újskolasztikával szemben. A történelmi kritika eszközeivel dolgozó exegézis megszűnt protestáns sajátosság lenni. Schelkle, Schnackenburg, Schürmann, Vögtle és mások magas tudományos színvonalra emelték a szentírás-magyarázatot. Karl Rahner nyomdokaiban a dogmatika új utakon kezdett járni: az újtomizmus mellett a modern perszonalizmus és egzisztencia-filozófia is érvényre jutott. A híres katolikus Luther-kutató Josef Lortz mainzi intézetében hamarosan fiatal Kálvin-kutatók is dolgoztak.2 Hans Küng a zsinat előtt sokat tett (például Karl Barth megigazulás-tanáról írt doktori értekezésével) egy ökumenikus teológia megteremtéséért. Létrejött az ,,Unam Sanctam,, mozgalom. A jezsuita Bea bíboros a lehető legkedvezőbb feltételek mellett került az 1960-ban alapított Vatikáni ,,Titkárság a keresztények egységének elősegítésére,, élére.

Mintha a német ajkú és a francia ajkú katolikus tudósok és lelkipásztorok spontán munkamegosztásra határozták volna el magukat! Legyen szabad azonban itt csupán a két nyelvterületre különös módon jellemző két nagyhatású személyiség, Congar és Rahner munkásságát méltatni. Ők a zsinatnak nemcsak előfutárai, hanem lankadatlan és nagyon hasznos munkásai, később pedig bírálói is voltak.

Congar német hadifogságban ismerte meg a Rajnán túli kereszténység sajátosságait. Megtanulta becsülni is annak megújulást kereső mozgalmait. De egyházi és hittudományi alapállása más irányban alakult. Nem annyira elméleti teológia, mint történelmi kutatás, szövegértelmezés, lelkipásztori elkötelezettség és szociális szellem jellemezték. Ez nem egyszer szigorú kritikára késztette az ellen, amit kissé félreérthetően ,,tridentizmus,,-nak nevezett.3 Értette ez alatt az egyházi élet minden részlegének egy egységes rendszernek való alárendelését. Konkrétan főleg a XII. Piusz alatt elhatalmasodott ,,nagyon erős ellenőrzés,, gyakorlatát,4 amely nem sok helyet engedett a kutatási szabadságnak, és gyanakodással kísért nem egy újszerű lelkipásztori kezdeményezést. Így a munkáspapokét is. Congar egyházhű gondolkodó volt. Mint gyakran mondta, szerette az egyházat, úgy, ahogy van. De ugyanakkor a teológus feladatát abban is látta, hogy ,,bíráló lelkiismerete,, legyen az egyháznak.5 Ezt maga is gyakorolta, amennyiben hiányolta a világi hívek felelősségviselésének, egy korszerű istentiszteleti nyelvezetnek és az ökumenikus párbeszéd formáinak merészebb kidolgozását. Ezért - mint maga mondta - ,,félreállították,,,6 ,,diszkriminálták,,7: megtiltották, hogy a domonkosok főiskoláján továbbra is tanítson, majd ,,száműzték,, egy angliai kolostorba. Hasonló bánásmódban részesült Chenu, de Lubac, Daniélou és mások is, akik az úgynevezett ,,nouvelle théologie,, (új teológia) követésének gyanújába kerültek.8 Annál nagyobb meglepetést okozott a közvéleményben, hogy XXIII. János pápa 1962-ben mindezeket a teológusokat zsinati szaktanácsadóknak nevezte ki. Congar fellélegzett: a legfelsőbb ,,intézmény,, íme most már teret enged a szabad kutatásnak, és bizalmat szavaz azoknak, akik biztosnak hitt védőpáncél helyett gerincet akartak adni az új idők egyházi közösségének.9 Ez a római ,,pálfordulás,, tette lehetővé, hogy Congar mindenekelőtt a francia ajkú szaktanácsadók (Botte, Calvez, Chenu, Daniélou, Dubarle, Haubtmann, Houtard, Moeller, Philips, Rigaux, Sigmond) és püspökök (Ancel, Charu, De Smedt, Elchinger, Garrone, Ménager, Liénard, Suenens) elismert sugalmazójaként működhetett. Mi sem jellemzőbb erre, mint az a tény, hogy mikor a francia Liénard és a német Frings bíborosok teljes egyetértésben visszautasították az Ottaviani és Ruffini bíborosok felügyelete alatt megfogalmazott első szövegtervezetet, Congar és Rahner kaptak megbízást az új tervezet elkészítésére.10 Ők aztán nemes versengésben vitték előre a zsinati munkát különböző bizottságokban.


Rahnert joggal tekinti az utókor a II. Vatikánum másik nagybefolyású, Congart kiegészítő értelmi szerzőjének. Bécs érseke, König bíboros kérte fel személyes tanácsadónak.11 Nem egyszer megtörtént, hogy Rahner a franciák javaslatait nyíltan bírálta és - tekintve a kollegiális munkalégkört - tökéletesítésre késztette. Így a Gaudium et spes esetében is, amelyben mindenekelőtt a francia ajkú szakértők (Congar, Calvez, Sigmond), az olasz Pietro Pavan (a Pacem in terris egyik fő szerzője) és Suenens brüsszeli érsek gondolatai kerültek megfogalmazásra az egyház mai világhoz való viszonyáról. A német ajkú Rahner, Häring és Klostermann professzorok Hengsbach esseni püspök hathatós támogatásával fontos részletjavaslatokkal járultak hozzá a munkához. Amikor 1965 végén a tervezet legutolsó változata feletti szavazásra került sor, több német püspök erős kritikával lépett fel: a szöveg nem fejti ki kielégítő módon a keresztény embertant, nem határozza meg pontosan a ,,világ,, fogalmat, nem fejezi ki világosan az emberiség történetiségének tudatát, hiányos a bűnről szóló tanítása, bonyolult tényállásokat leegyszerűsít, túlságos optimizmusról tesz tanúságot.12 Volk, Reuss és Hengsbach püspökök Rahnerra támaszkodva juttatták kifejezésre ezt a kritikájukat. Ancel, Garrone, Elchinger francia és Musty belga püspökök viszont a vitatott szöveg erős oldalait emelték ki. Végül is megfelelő kompromisszumok révén megszületett a mindkét fél számára elfogadható szöveg. A német-francia együttműködés ismét kiállta a próbát. Ami Rahner szerepét illeti: egy 1982-ben adott interjúból megtudjuk, melyik pontokon volt döntő szerepe. Először is, a jóhiszemű és jó szándékú ateisták megítélésében: azok ,,szívében láthatatlan módon működik a kegyelem,,.13 Továbbá abban a kijelentésben, hogy a nem keresztény vallásoknak pozitív szerepe van az üdvösség közvetítésében,14 következőleg az ágostoni tan az áteredő bűnről és a pokolról túlhaladott álláspont.15 Rahnernek köszönhető az a tanítás is, hogy a bűnbánat szentsége révén a hívő nemcsak Istennel, hanem a konkrét egyházi közösséggel is kiengesztelődik és megbékül (pax cum ecclesia).16 Végül Rahner annak a meggyőződésnek a kifejtésében játszott döntő szerepet, hogy az egyház lényegileg eszkatologikus úton járás, következőleg ideiglenesség jegyében él, amiért is beteljesülése és tökéletessége csak a jövő adománya és vívmánya lehet.17

Ha a zsinat két nagy ,,előmunkásának,, vívmányait a főbb okmányok tükrében vizsgáljuk, a következőket állapíthatjuk meg:

A Lumen gentium (=LG), amely az egyház lényegi önértelmezéséről szól, nagy vonalaiban Congar szilárdan megalapozott ekkléziológiájának felel meg.18 Ennek alapelve a ,,communio,,,19 amely szerint az egyház lényege nem a hierarchiában, hanem a hívek és a helyi egyházak közötti közösségben áll. Congar szavai szerint ez utóbbi communanté de communautés (közösségek közössége). Mint minden, ami él, komplex valóság. Ezért a zsinat nem is kísérelt meg egyértelmű, egyszerű definíciót adni róla. Inkább analógiákkal és metaforákkal - ,,Isten népe,,, ,,Krisztus teste,, - beszélt az egyházról, követve az Ószövetséget és Pál apostol leveleit. Az egyházi testület éppolyan sokrétű, mint egy sok tagból és szervből álló organizmus, éppúgy csereviszonyoknak köszönheti fennmaradását és fejlődését. Minden hívő adottságai és karizmái alapján járul hozzá a közjóhoz, és a püspökök a kollegialitás alapelve szerint viszonyulnak egymáshoz. Ezt élték át a zsinati ,,atyák,,, amikor minden kérdést eszmecsere és vita után kíséreltek megválaszolni, tiszteletben tartva a személyes véleményeket, s ugyanakkor lankadatlanul a lehető legnagyobb közös nevezőt keresve. A pápák, akiknek feladatát egyre inkább ,,péteri szolgálatnak,,20 nevezték, XXIII. János és VI. Pál, a legtöbb esetben nem kísérelték meg tekintélyükkel a szabad vitát megakadályozni: ők is gyakorolták a kollegialitást. Példaadó magatartásuk Congar szerint azt eredményezte, hogy ,,ma (azaz a 60-as évek derekán) nagyon sok protestáns elfogadja az egyetemes egység megszemélyesített szolgálatának eszméjét,,.21 Az ortodox P. Evdokimov ebben az összefüggésben Antióchiai Ignác mondására emlékeztetett: a római püspöknek a ,,szeretetben kell elnökölnie. Effajta magatartást maga Kálvin Nagy Szent Gergelyben látott utoljára megvalósulni.,,22 A kérdést, hogy ezen a fontos tanításon és az annak megfelelő gyakorlaton a zsinat utáni években és évtizedekben nem esett-e csorba, Congar és Rahner egyaránt felvetették.23 Főleg a püspöki világszinódussal kapcsolatban, amely maradandó módon függő viszonyba került Rómától.

Az Apostolicam actuositatem (=AA) kezdetű dekrétum a világi hívek, illetve a laikusok egyházi felelősségvállalásával és küldetésével foglalkozik. Legjelentősebb előfutárjának és értelmi szerzőjének szintén Congart lehet tekinteni. Rahner a német morálteológus, B. Häring és Hangsbach püspök mellett járult hozzá ehhez az okmányhoz a legnagyobb mértékben.24 Érdekes, hogy jó ideig az e témának szentelt bizottságnak egyetlen laikus tagja sem volt. Csak 1963 októberétől kapott benne helyet négy világi hívő, és csak 1964. végén szólalhatott fel az aulában Patrick Keegan, a keresztény munkavállalók világszövetségének elnöke.25 A befejező munkaszakaszban nem kevesebb, mint 66 zsinati tag adta le véleményét a szövegről: 8–8 az olasz, a francia és a latin-amerikai egyházak képviseletében, 7–7 az afrikai és ázsiai püspökök köréből. A spanyol, a német és az angolszász felszólalók száma 3 és 5 között mozgott.26 Érthető módon az AA létrejötte iránt azok mutatták a legnagyobb érdeklődést, akik saját közösségükben élték meg a világiak apostolkodásának elengedhetetlenségét.

A Sacrosanctum concilium (=SC), azaz a szent liturgiáról szóló konstitúció viszont kimondottan német-francia együttműködés gyümölcse. Lambert Beauduin bencés már 1909-ben sürgette az istentisztelet szövegeinek és szertartásainak reformját. 1940-ben csaknem egy időben jött létre a német püspöki konferencia liturgikus bizottsága és a párizsi ,,Centre de pastorale liturgique,,, amely 1947-től a trieri liturgikus kutatóintézettel kéz a kézben dolgozott. Ennek a két szakértő csoportnak képviseletében ment Rómába már 1960-ban J. Wagner és A. G. Martimort, hogy közzétegyék a népnyelv bevezetésével és a kétnyelvű liturgiával szerzett tapasztalataikat. Munkájukban erős támaszt jelentett számukra XII. Piusz 1947-ben közzétett Mediator Dei kezdetű enciklikája.27 Nem szabad azonban azt sem elhallgatnunk, hogy az általuk kezdeményezett, Congar és Rahner egyháztanára támaszkodó reform a zsinatot követő években ellentmondást is kiváltott.

Sikeresebbnek bizonyult az egyház és a mai világ viszonyát tárgyaló és lelkipásztori irányadást adó Gaudium et spes (=GS) kezdetű lelkipásztori konstitúció. Megalapozásában F. Houtard és Y. Calvez, a párizsi ,,Action Populaire,, kutatói és Pietro Pavan, római egyetemi tanár magaslottak ki. Előbbiek a latin-amerikai elszegényedett tömegek problémáiból és az elkereszténytelenedett francia vidékeken szerzett tapasztalataikból indultak ki. Pavan az egyház és az egyházak közötti viszonyban megkívánt szabadságnak szentelte értekezéseit. Német részről Rahner mellett Hengsbach püspök játszott fontos szerepet, szintúgy Häring professzor, főleg a szociális és házastársi erkölcs kidolgozásában.28

Mindent egybevetve azonban a konstitúció a francia nyelvterület szakértőinek (Congar, Calvez, Chenu, Daniélou, Haubtmann, Houtard, Lalande, Sigmond) és püspökeinek (Elchinger, Garrone, Léger, Liénart, Martin) köszönhető. Mögöttük állt a sokat szenvedett Latin-Amerika, nem utolsósorban a ,,szegények püspöke,,, Helder Camara, Rio de Janeiro érseke.29 A német ajkú teológusok érdeme, hogy a végleges szöveg mélyebb, világosabb, kiegyensúlyozottabb, teológiailag szabatosabb alakot nyert.

Az Unitatis redintegratio (=UR), vagyis az ökumenizmusról szóló dekrétum hasonló módon jött létre. A német Jäger érsek visszatekintőben így nyilatkozott: ,,A De oecumenismo séma eredeti formáját inkább a francia és a holland nyelvterület teológusának, mintsem a német ajkúaknak köszönheti. Ez utóbbiak inkább a felekezetek közötti vitás kérdések tanulmányozását tartották alapvetőnek.,,30 Külön említést érdemel ismét Congar, aki a felekezeti hagyományokról folyó párbeszédben oroszlánrészt vállalt, s ugyanakkor a Kálvin-kutatást, amely az Egyesült Államokban élő protestánsok számára különös fontossággal bír, hathatósan támogatta. (Nekem is ő szerzett erre Lortz mainzi intézetében ösztöndíjat.)

Nostra aetate (=NA) a címe annak a nyilatkozatnak, amelyet a zsinat a nem keresztény világvallásokról tett közzé. Történelmi fontosságú főleg a zsidóságot érintő része, amely lényegében a német kúria-bíboros, A. Bea művének tekinthető.31 Ez az okmány évszázados előítéletekkel számolt le, például a zsidók Jézus kivégzéséért való kollektív felelősségre vonásával. Ugyanakkor a zsidó Jézusban a két bibliai vallás elválaszthatatlan folytonosságának élő jelét ismerte el. A NA szerint az iszlám, a hinduizmus és a buddhizmus szintén üdvtörténeti jelentőséggel bírnak.

Ezt az okmányt a világvallások számos képviselője éppoly pozitív módon könyvelte el, mint a zsinat más jelentős szövegeit. A nem katolikus keresztények közül csak néhányat lehet itt idézni. Az Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke, Lukas Visher a katolikus egyház ,,nagy magára találásáról,, és a protestáns kinyilatkoztatás-tanhoz való közeledéséről beszélt.32 (Ez utóbbi véleményt megerősítette a 2001-ben Augsburgban létrejött evangélikus-katolikus kiegyezés.) P. Evdokimov ortodox részről a nagy testvéregyház bátor ,,önvizsgálatát,, fogadta örömmel.33 De nem minden vélemény volt maradéktalanul helyeslő. Az evangélikus Vajta Vilmos fején találta a szöget, amikor kijelentette: ,,a püspöki kollegialitás korában minden pápai körlevélnek az egyház gondolkodásának összképét,, kellene tükröznie.34 Mások szerint a zsinat által létrehozott püspöki világszinódus gyakorlatában erősen eltér a kollegialitás elvétől, hiszen nagymértékben függ a római központ irányadásaitól és követelményeitől.35

Ugyanakkor a zsinat katolikus ,,nagymesterei,, közül is nem egy néhány év elmúltával fájlalta, hogy az okmányok szövege sokszor holt betű maradt. ,,Megálltunk félúton,, - mondta Congar, főként a kollegiális munkamód, a szinódus gyakorlata, a papi hivatás alaposabb átgondolása és a társadalmi adottságok realista kiértékelése terén.36 Rahner fájlalta, hogy az ökumenizmus terén a zsinati tavaszra nem következett gyümölcshozó nyár.37 Kimondottan ,,télies időjárás,, jelének tekintette, hogy Róma azon tételeire, amelyeket tizenkilenc esztendővel a zsinat után H. Friesszel az egyházak egyesülésének lehetőségeiről közösen dolgozott ki, elutasító módon reagált.38

Sőt, mi több: egyre inkább felmerült a kérdés: vajon nem kell-e a maga egészében vett katolikus egyház zsinat utáni válságáról beszélni? J. Ratzinger úgy vélte, hogy ,,a remélt megújulás helyett a fokozódó bomlás folyamata,, indult meg,39 és ,,az önkritikát önpusztítás váltotta fel,,.40 Azonban arra a kérdésre, hogy mindezért magát a zsinatot kell-e felelőssé tenni, határozottan nemleges választ adott.41 Congar annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a zsinat után, de nem a zsinat hibájából bekövetkezett krízisben átfogó társadalmi jelenséget kell látni. A nyugati társadalmak értékrendjei mindenhol meginogtak.42 Új individualizmus, a magánéletbe való aggályos visszahúzódás terjedt el. A termelésre és a fogyasztásra beállított polgárok egyre kevésbé lettek képesek ,,tartós és elkötelezett,, személyi kapcsolatra.43 A hatvanas évek derekától kezdve előbb az Egyesült Államokon, aztán Nyugat-Európán átcsapott a társadalom feje felett a fiatal nemzedék lázadása mindenfajta tekintély ellen. Többé nem reform, hanem forradalom kellett. A katolikus egyház ugyan az utolsó évtizedek folyamán erősen tudatosította ,,önazonosságát,,, és így jó alapfeltételeket teremtett a ,,világgal,, és az eltérő szellemi áramlatokkal folytatott párbeszédének.44 Azonban a zsinat alkotói - minden tapasztaltságuk, jól értesültségük és okosságuk ellenére - nem vették teljes mértékben észre, milyen ,,világ,, felé nyitották meg azokat a zsilipeket, amelyek hosszú ideig a szabad kezdeményezéseknek és az új, kreatív gondolatoknak útját állták. Ezért azt az egyházi megújulást, ,,renovatio,,-t,45 amely más és több, mint a puszta reform, a világ profán többsége egy kisebbségbe szorult világközösség jelenségévé zsugorította. És ez a kisebbség nem volt képes magát a többség befolyása alól kivonni. Nem sikerült - minden zsinati megújulás, magasrendűség és idealizmus ellenére - kovászként hatni a tésztában. Megcsappant a ,,gyakorló,, katolikusok száma, egyébként ugyanúgy, mint a politikai pártoké és humanista egyesületeké. Sok pap kilépett. A távol-keleti vallások hódítani kezdtek a keresztények köreiben. A ,,világ,, mintáját követve ők is inkább a jogaikra, mintsem a kötelességeikre helyezték a hangsúlyt.

Ebben a helyzetben minden keresztény felekezet híveinek rá kellett döbbenniük arra, hogy az adott ,,világnak,, nemet is tudniuk kell mondani. Csak ilyen világosan látó észszerűség alapján lehetnek képesek arra, hogy a ,,modern,, értékek befogadása mellett a ,,posztmodern,, relativizmussal és darabokra eséssel is számoljanak. Kezdve a nemiséggel egészen az állampolgári elkötelezettségig. Nem az lett volna-e csoda, ha ,,68,, szelleme megkímélte volna a zsinat önmagában helyes döntéseit?

Amit J. Ratzinger húsz évvel a II. Vatikáni zsinat lezajlása után, a nagy ,,zűrzavar,, közepette mondott, szerintem igaz és fontos: ,,a zsinat »ideje« valójában még nem érkezett el,,. Más szóval: az, amit vetett, még nem lehetett érett, gyümölcsöző növénnyé (ez talán a magyar katolicizmusra különösen érvényes!). Ezért kívánta Ratzinger bíboros egy húsz évvel ezelőtt tett nyilatkozatában, hogy egyházi kiscsoportok ragadják magukhoz a kezdeményezést a zsinati okmányok ,,újraolvasására,,.46 Ők is műveljék azt a termőföldet, amelybe a zsinati magvetők elvetették a jó magot. Ismerjék és ismertessék meg szándékaikat, filozófiájukat, kísérleteik módszerét és tartalmát. Hiszen azóta is jöttek új idők, amelyek egy szakadatlanul megújuló kereszténységtől várnak sok kérdésre feleletet. Ha az effajta ,,zsinatkutatás,, és aktualizálás sikerül, itt és ma érvényesül a szövegekben rejlő igazság, bölcsesség, emberi érték. Semmi sem hasonlítana jobban öngyilkos magatartásra, mint az aggályos visszahúzódás Isten tudja milyen zsinat előtti gettóba. A bástyák nem engednek sok helyet a haladásnak. És ha az ,,Isten népe,, nem megy előre, visszaesik. Yves Congar, atyai barátom ilyen értelemben idézte Paul Claudel metaforáját: ,,Amikor jár az ember, fél lábbal mindig a földön van. Ha mindkét lába a földön van, nem jut előre. S ha mindkét lába a levegőben van, elesik.,,47 A zsinat ma is ezt üzeni: Kelj fel és járj! """"