Andersen
2007. március 14. - 13:06 Írta: Dragojlovics Péter
Szeged

2006-ban volt tíz éve, hogy eltemettük a grungeot. És David Bornsteint, az Andersen gitáros/ énekesét, aki -oly sok más figura mellett-nem futhatta be azt a pályát, ami járt volna neki egy normális világban. De mivel ezen az elátkozott 93 ezer négyzetkilométeren semmi sem úgy van, ahogy lenni kéne- hogy meddig még, arra adjon választ valaki bölcsebb/ ostobább/ merészebb. Természetesen nem jött össze a dolog. Pedig milyen szépen kezdődött...

Az Andersen- a Kispál és a Borz, a Sexepil, a Perfect Name, és az Új Nem mellett- a '90-es évekbeli magyar underground- vonal legjelentősebb képviselőjének számított. A rendszerváltás ugyebár új helyzetet hozott: érvényét vesztette az a magatartás, amit a megelőző évtized avantgárd vonala- URH, Kontroll Csoport, Európa Kiadó, Bizottság, Balaton, Trabant, stb.- képviselt. Már nem volt értelme "jeleket küldeni lentről felfelé", megszűnt a monolitikus társadalom, begyűrűzött a Nyugat- s vele párhuzamosan szép lassan a posztmodern is.

1991-re a Fekete Lyuk is egyre inkább elvesztette a jelentőségét, már nem számított "A Helynek", a punk, majd a dark is szép lassan kifújt, új szelek fújdogáltak. A Lyuk helyét szép lassan átvette a Tilos az Á, melynek egyik törzszenekaranák számított az Andersen is. Az ősnek a Boann zenekar- Kollár László- gitár, ének, Kratzl Gábor- basszusgitár, Kárpáti „Dodi” József- trombita, billentyű- tekinthető, amely a Kispállal is fellépett egyszer-kétszer. Aztán összeakadtak a nagy pesti éjszakában- hol máshol, mint a Tilos az Á-ban- Daviddel, aki nem sokkal korábban érkezett Pestre Gasoline nevű zenekarával, majd itt ragadt. David szülei 1945-ben vándoroltak ki az Egyesült Államokba, édesapja vízvezeték szereléssel foglalkozó céget alapított. Gyakran látogattak haza, Davidet nagyon vonzotta a tipikus ká- európai kultúra. Szülei nem is bánták ezt, ugyanis a „Nagy Szódavízen” túl már belecsúszott párszor a heroinos ügyekbe, úgy gondolhatták, itt talán képes szakítani az anyaggal- ez akkor sikerült is.

A zenekar hihetetlen elánnal startolt. Miután rátaláltak a dobosukra- Kiss Attila- intenzív próbaidőszak következett, majd a debütáló buli a Tilos az Á-ban, amely a zenekar törzshelyévé vált ezután, lassan kialakult a hardcore- publikum.

1991 novemberében sor került az akkor már hagyománnyá vált holland- magyar kulturális csereprogramra- 1987-ben ennek keretében játszott Amszterdamban az Európa Kiadó, a VHK, Waszlavik Gazember, és a Trance Balance- melynek köszönhetően hat friss társulat- Kispál és a Borz, Ugatha Christie, Új Nem, Lacht el Bachtar, Ural Beat, no és az Andersen- mutathatta meg hollanduséknak, hogy is állnak a dolgok rock and roll- ügyben a frissen felszabadult Magyarhonban. Az Andersen- akárcsak a Kispál- sikeresen szerepelt Groningenben, igaz, ott nem okoztak ugyebár az angol nyelvű szövegek problémát, de erről majd később…

A dolgok pompásan alakultak, egy Berlinben tanuló barát révén készítettek három videoklipet, melyeket az MTV is bemutatott a 120 Minutes című alternatív műsorban. (Itt volt először látható a Smells Like Teen Spirit is, szóval ennyit a jelentőségéről.) 1992-ben a- nem sokkal később kimúlt- Human Telex Records indepent kiadó megjelentette első kazettájukat, a The Laughing Cow and the Other Stories-t. A hangzás ugyan olyan lett, amilyen, mégis a ’90-es évek egyik legkiemelkedőbb lemeze született meg.

1993-ban többé- kevésbé rendszeres fellépések az Á-ban, az MTV nyomta a számokat, kijött a második album, a Merry Misery, még egy Kispállal közös turné lehetősége is felmerült, de Lovasiék nemet mondtak, ugyanis a két zenekar közönsége megközelítőleg sem volt azonos nagyságú, viszont a bevétel elosztása fifty- fifty lett volna. Hát igen, a szokásos magyar átok, az English lyrics… nem véletlen, hogy később a Quimby, ill. a Heaven Street Seven is akkor vált igazán ismertté, mikor magyarra váltottak. Ugyanakkor azzal is szembesülni kellett, hogy Magyarországról klubzenekarnál nagyobb státuszba nem lehet eljutni Nyugaton- hát még az USÁ-ban, MTV ide, vagy oda.

1994 őszére a zenekar felmorzsolódott, David családi okokból visszatért Los Angelesbe, és ott is ragadt. A következő évben készített egy demót egyedül, In Watermelon Sugar címmel, majd egy helyi zenekar, a Cinamon Ford basszusgitárosa lett. A fáma szerint a Rage Against the Machine és a Pearl Jam garázsa közé beékelődve próbáltak, de ennél többet nem juttatott számukra a sors a halhatatlanság morzsáiból.

1996-ban úgy nézett ki, hogy játszanak Pesten is, de a turné ugrott. David azért igent mondott társai kapacitálására, így lehetőség nyílott néhány koncertre: Picasso, FMK, végül Tölgyfa. Az FMK-beli koncert akár jelképesnek is tekinthető: az előzenekar szerepét a Heaven Street Seven töltötte be. Aztán ohne folytatás: David visszatért LA-be.

Ősszel aztán csőstül jöttek a bajok: előbb legjobb barátja- a zenekarral amúgy többször fellépett festő- író Daniel Brack – halt bele a heroinba, majd barátnője is otthagyta. És ismét felbukkant az átkozott hernyó, mely vele is végzett 1996 szilveszterén. 31 éves volt.

A zenekar első és utolsó CD-je, a From the Laughing Cow to the Other Stories 1998-ban jelent meg, David emlékére.

Külön pozitívuma, hogy élő felvételeket, ill. próbán rögzített improvizációkat is tartalmaz.

Utólag nincs túl sok értelme, de talán érdekes filózni azon, hogy ha Andersenék is „magyarra váltanak”, lehet, hogy ma is együtt lennének, legalább egy Quimbyhez- amelyben Dodi folytatta a pályafutását- hasonló pályát futhattak volna be, Pecsa- koncert, stb…., de hagyjuk ezt. Ami érdekes, az a produkció, mely különös elegyet alkot. Kollár László így emlékezett vissza egy 1998-as Wanted- interjúban: „Az Andersen egy (…) réteg számára egy ilyen kis értéket adott, amiért érdemes volt rá odafigyelni. Valami kis kultúrát teremtett. A David meg- aki ezzel az egész kelet-európaisággal, az általunk mutatott Menzel- filmekkel, meg minden mással nem igazán tudott mit kezdeni, behozott egy olyan élő kultúrát, amiből ő táplálkozott: irodalomban Burroughs, Kerouac, aztán a zenében a Velvet Underground, satöbbi, satöbbi- amire itt sok ember kíváncsi és vevő volt. A mi világunknak, és az ő világának a kereszteződéséből lett valami baromira furcsa.”

Indie- gyökerek- Echo and the Bunnymen, Fall, sötét vonal- Bauhaus, no meg Velvet, no és a Doors- a Not to Touch the Earth-öt játszották is. Feszes gitáralapok, trombita, és billentyű. Szövegben pedig elszállások, az egykori heroinos tapasztalatok lecsapódásai- hogy mennyire vette ezt le anno a publikum, az más kérdés. Summa summarum: egy rendkívül különös világ, ami sajnos torzó maradt, nem bontakozhatott ki teljes pompájában. (In Bloom- csak, hogy még egy Nirvana- párhuzam kerüljön a végére. )

Forrás: http://www.epresso.hu/content/view/3008/44/