Megnéztem a Para című filmet.

A film furcsán, nagyon lassan indít, a hétköznapi emberek kiegyensúlyozott nyugalmával. Aztán rendesen felgyorsul, amikor hőseink szembekerülnek a könyörtelen ragadozókkal. (... de honnan is olyan ismerős nekem ez a Faragó úr figura…?!) A film végén kifejezetten örültem, hogy én a pancser hétköznapiak közé sorolhatom magam...

Részlet a filmből – ha nem is a forgatókönyv alapján, csak, ahogy én láttam:

 

„A szikrázóan elegáns Faragó úr angolnaként siklik egy kapcsolatépítő fogadáson celebtől-celebig, és értő, titkos mosolyokkal jelzi az államtitkárnak és mindenkinek a Jelenlétét.

Faragó úr Lajoshoz, az érzékeny műértő szenvelgő hangján: - Magának van szépérzéke... én észreveszem az ilyesmit. Mi a véleménye erről a szoborról? A macska halála. Ez a címe. Rögtön beleszerettem, meg kellett szerezni. Magával is előfordul az ilyesmi néha, nem? Látja a macskát? Ahogy átnyúlik téren és időn, mintha... egy másik univerzum szippantaná magába. Látja?

Lajos később, a kutyájához: - A macska halála. Őszintén... ugye te se látod benne a macskát... nyugodj meg. Ne, nee Ubul, neee...!

 

Faragó úr szenvtelen, higgadt, száraz, könyörtelen hangon: - Pontosan láttuk, hogy történt... Nyolcvanezer – ötmillió, nyolcvanezer és ötmillió... Maga megadja ezt az ötmilliót, szombat este tízig, és akkor a kutya grátisz volt. Nekem nem lehet tartozni!

Lajos: - Becsületesen idejöttem, hogy megtérítem a kárt. De csinálhatnám azt is, hogy most szépen felállok, hazamegyek, és többet nem látjuk egymást. Vagy pereljem be, és akkor... a bíróság...

Faragó úr: - Próbálja meg! Álljon fel, menjen haza. Mondom, próbálja meg! Álljon fel, menjen haza! (Lajost a testőrök elkapják.) Tudja, a pénz az egy dolog. Az igazság az, hogy én szomorú vagyok. Nagyon szomorú. (Levágja Lajos ujját.) Majd visszakapja, ha megadta a tartozását. Az orvostudomány ma már csodákra képes!

 

Lajos: - Itt a pénz, amivel tartoztam, ötmilliló és megyek.

Faragó úr: - Dehogy megy, Lajos, dehogy megy. Nézzen már körül. Látja a házamat, nem? Látja a gyűjteményemet, a festményeket, a szobrokat. Maga szerint ez úgy lett az enyém, hogy én teljesen hülye vagyok?

 

Faragó úr száraz, pattogó hangjába a pisztolypárbaj-jelentben  itt-ott érzelem is vegyült: - Aki szeret, annak van valamije. És akinek van valamije, az mindig sebezhető, Lajos! Legyen büszke arra Lajos, hogy szeret, hogy végre magáénak tudhat valamit.”