Azt hiszem túl nagy elvárást támasztottam a Nostradamus-szal szemben. A Musical Witchcraft III-hoz jóval lazábban álltam hozzá, noha a mivel műfaj a szívemnek nagyon kedves (zsoltár, átirat, soundtrack), ezért hatványozottabban kritikus vagyok minden meghallgatott tétellel szemben.

Az album elején voltak számomra idegenül hangzó részek (inkább a soundtrackeknél, noha némely zenei ötlet nagyon ült bennük is), de aztán a számomra csúcstételig 10. 302.ének feldolgozás, alaposan összeállt az egész. A másik nagy csúcstétel a "kötelező" 200.ének feldolgozása (16.track). Ez utóbbinál külön értékelendő szerintem, hogy nagyon nehéz szépen megszólaltatni, egyrészt mivel az egyik legtöbbet megszólaltatott, legismertebb ének, másrészt csábít a végtelenbe elnyújtásra. A Mike Oldfield szerű középrész külön élményszámba ment. Bevallom férfiasan el tudnám képzelni, hogy a teljes énekeskönyvet végig hallgassam ilyen formán is.

Ez már végre (számomra is) kellően színes hangzású album volt (mondjuk akkusztikus hangszerekkel ez eleve könnyebb feladat, nem beszélve az együttes eleve egyedi hangzásvilágáról). Viszont ez az album jóval nehezebb, jóval kevesebbszer vehető elő bármikor.

Érdekes módon került elő nemrégiben az átiratok kérdése a komolyzene-topikban, sajnos nem találtam a vonatkozó hozzászólást. Van aki annyira nem szereti az "újrafelhasznosítást", hogy teljesen elveti. Én azt gondolom, hogy ezzel a megközelítéssel " a fürdővízzel a gyerek is kiöntődik". Én legalábbis per a mai napig nagyon élvezem a műfaj nyújtotta örömöket.