"Legutóbbi blog bejegyzés, 2008. augusztus 15.

Ez az utolsó hét nap valóban megtörtént?

Ülök egy hotelszobában, Németországban, a nyári turném közepén, és a BBC World News közli velem, hogy a szülőföldem darabokra van szakítva.
Ezen a héten egész idő alatt képtelen voltam nem figyelni a híreket. Sohasem láttam ehhez hasonlót ez előtt, sohasem éreztem magam ilyen kiszolgáltatottnak, magányosnak és dühösnek. Amikor háború van, az mindig valami távoli földön van, és azután átváltanak az időjárásra és a sporthírekre. Én majdnem megütöttem a tévét a távirányítóval, amikor áttértek a sporthírekre. Mialatt a konfliktus folytatódott Grúziában, én képtelen voltam elhinni, hogy a világ körülöttem a szokásos módon működik tovább, vagy hogy én a normális módon teszem a dolgom.
Különösen végigcsinálni ezt a két utolsó fellépést, nagyon különös érzés volt.
Távolabbra kerültem ezektől, mégis soha nem éreztem magam olyan kellemesen és boldognak sehol máshol, mint a színpadon.

A legrettenetesebb nap a múlt hétfő volt, amikor nem tudtam elérni senkit, beleértve az anyámat és az öcsémet, akik eredetileg nyaralni voltak ott.
Amikor beszéltem a mamámmal múlt pénteken, azt mondta, hogy minden rendben lesz, és minden teljesen normálisnak látszik annak a tengerparti városnak az utcáin, ahol ők voltak. De akkor a telefonom nem működött tovább, és hallottam azokat a dolgokat a hírekben, amelyek megdermesztettek, arról, hogy a harcok tovább terjednek Grúziába, Tbiliszi felé, ahol a nagyszüleim élnek. Végül mind elértem őket kedden, és ők elmondták, hogy nincsenek harcok, nincs erőszak a fővárosban, sem máshol, kivéve Gorit.

A még mindig Goriban lévő oroszoktól származó jelentések szerint abbahagyták a harcot, de nem szükséges megölni egy ország népét vagy a katonáit ahhoz, hogy lebénítsák az országot. Gori a kellős közepén van annak az egyetlen útnak, ami nyugatról keletre tart keresztül Grúzián. Ez az az út, amelyen a mamámnak és az öcsémnek utaznia kell ahhoz, hogy elérjék a repülőjáratot, amely visszahozná őket Tbilisziből.

És ez az az út, amelyen én utazni szoktam minden évben, hogy eljussak a fővárosból a tengerparti városokba. Ez mindig annyira remek utazás autóval, hat óra nagyszerű vidéken, változó tájjal, sivatagszerű domboktól sötét erdőkig, pompás folyók, azután hegy, amelyen át kell kelned, ahol általában egy busz van előtted, lassan küszködve a meredek hegy rémítő kanyarjaiban. Így számomra az a gondolat, hogy ez az út jelenleg veszélyes és fenyegető, hihetetlen.

Anyukám és az öcsém kétszer próbálták meg megtenni ezt az utat vissza a fővárosba, de minden alkalommal visszafordították őket grúz rendőrök, arról tájékoztatva őket, hogy ez túlságosan kockázatos. Vannak beszámolók olyan emberekről, akik a másik irányba utaztak, eljutottak egészen Goriig, és az autóikat és minden holmijukat ellopták. Egy huszonöt éves lányról is hallottam, aki eltűnt. Emberek egy csoportjával utazott azon az úton, és Gori közelében rajtuk ütöttek. A lányt elrabolták, és azóta nem látta őt senki.

Az egyik legfrusztrálóbb dolog volt az elmúlt napokban megpróbálni tiszta képet kapni a konfliktusról. Tegnap, a családom szerint, Gori még mindig megszállt város volt, míg ugyanabban az időben azt láttam a hírekben, hogy az oroszok kivonulnak. Talán ez néhány napba kerül nekik? Talán felrobbantják a fel nem robban bombákat mielőtt elmennek? Ki tudja. Én csak azt szeretném, hogy a hazám szerezze vissza a stabilitását.

Grúziában mindig bizonytalan volt a politikai helyzet, különösen a Szovjetúniótól való elszakadása, és a kilencvenes években ezt követő polgárháború után. Nemrégiben a dolgok megjavulni látszottak, a gazdaság növekedett, a nagy városok kezdtek tisztábbnak látszani, és szinte nem is lehetett hallani olyan elektromos áram kimaradásokról, amelyek akkor voltak, amikor ott éltem. De ezután az elmúlt hét után minden újra bizonytalannak látszik.

Sue, a sajtósom elmondta nekem, hogy elárasztották a hozzám intézett kérések, hogy beszéljek erről a médiában. Mit kellene mondanom? Nem tűnik helyesnek odavinni ezt ugyanarra a platformra, mint amikor a zenémről beszélek az újságíróknak, fényekkel, sminkkel, és a show-biznisz minden képtelenségével. Én nem akarok valamiféle arc lenni, aki személyesebbé teszi ezt a konfliktust az átlag brit számára, azért, mert ők ismernek valami énekest aki onnan jött, aki biciklikről énekel. Ez nevetséges. A konfliktus az konfliktus. Csak éppen így esett, hogy ez a konfliktus a szülőföldemen van, amelyre emlkszem, és ahol majdnem az egész családom van éppen most.

Tíz nappal ezelőtt biztonságban, boldognak éreztem magam, és már nagyon vártam a látogatást Grúziába, a nyári vakációra. Most nem vagyok biztos benne, mit érzek.
Csak annyit tudok, hogy egyszer Grúzia meggyógyítja magát a jelenkori történelmének egy újabb viszálya után, és azután én sohasem fogom ezt a biztonságérzetet adottnak venni, és ezt azoknak az embermillióknak sem kellene tenniük, akik békés országokban élnek.

Katie x "