"Iron Maiden, Sziget 2008
Lényegében a Nirvanán kívül 10-es–20-as éveim valamennyi meghatározó vagy ahhoz közeli külföldi rockegyüttesét láttam már élőben játszani. A Metallicát kétszer is, ’92-ben a nagy Guns n’ Rosest, az AC/DC-t, a Soundgardent, a Sonic Youth-t, a Megadeth-(e)t, a Slayert, az Anthraxet, a Sepulturát, a Faith no More-t szintén kétszer, a Mötley Crüe-t, a The Cultot, a Jethro Tullt, a Prodigyt és egyebeket. Tegnapig az Iron Maiden kivétel volt. Játszottak már vagy ötször Magyarországon, mégsem voltam IM-koncerten, amit nem is értek.
Amikor megláttam, hogy a Sziget 0. napján a Maiden játszik, minden idők talán legnagyobb stílusteremtő heavy metal bandája, szinte azonnal eldöntöttem, ott leszek. Olvastam, hogy a mostani világturnéjuk nagyon magas színvonalú és óriási siker világszerte, mindenhol teltház előtt játszanak Indiától Kolumbiáig, tehát szó sincs holmi nyugdíjas nosztalgiabuliról (egy nőismerősöm „vén majmok” ugrálásának nevezte viccesen a koncertet, amikor mondtam neki, hogy megyek). Némi vívódást okozott, hogy a Sziget nagyszínpadán általában minden koncert szarul szól, és rendszerint rövidített programot játszik minden sztárelőadó. Előbbi némileg bejött ugyan, ám a program teljes volt.
Szóval ott voltam, és életem egyik legjobb koncertje lett. Igaz, a hangzás a várt minőségűnél alig volt jobb, mintha a végére sikerült volna úrrá lenni a keverőpulton, de a zenekar rendkívüli jó formája és a fanatikus (állítólag 40 ezres) közönség hatalmas fílinget varázsolt. Ráadásul kemény két órát játszott az együttes, ami nem semmi.
A program telitalálat volt, a ’80-as évek sikerlemezeinek legsikeresebb dalai, azaz a heavy metal legnagyobb klasszikusait nyomatták, így a közönség önfeledten végigénekelte-üvöltötte az egész koncertet. A színpadkép zseniálisra sikeredett, a klasszikus Iron Maiden lemezborítók világát idézve, a fő hangsúly a Powerslave album borítójának óegyiptomi kulisszáira helyeződött, természetesen pirotechnikával, füstgépekkel és Eddie-vel, a legendás kabalazombival bőségesen megtámogatva.
Steve Harris, az alapító basszusgitáros 20 éveseket lealázó vehemenciával szántotta a színpadot az elsőtől az utolsó pillanatig, Nicko McBrain dobos pedig halálpontosan, elemi erővel ütötte végig az egyáltalán nem egyszerű témáit. A három gitáros megfontoltabban mozgott.
Bruce Dickinson, aki a maga által vezetett Boeinggel hozta a bandát és a cuccot Budapestre, ezen az estén pontosan úgy vezényelte le a dolgokat, mint ahogy az a legnagyobb metálénekes-istentől elvárható. A napokban töltötte be az 50. évét (szelíd erőszakkal intette le a „Happy Birthday”-ezni kezdő közönséget), ez adott némi különleges töltetet az estének, és tökéletes formában, vérbeli frontemberként, vérprofi showmanként irányította a közönséget. Persze a Run to the Hills szédítő magasait ezúttal sem tudta vagy akarta kiénekelni, ez már 20 éve is nehezen ment. Láthatóan nagyon jól érezte magát, sokat beszélt a közönséghez, akiknek legalább a fele külföldi volt (egy francia társaság közepébe keveredtem, akik lelkesen kínálgatták söreiket, amíg volt), és ők lelkesen éljeneztek a Budapestnek, Hungarynek szóló bókokra. Persze lehet, minden koncerten ennyiszer ismételgeti, hogy ez az este mennyire „amazing”.
Mivel csupa nagy, klasszikus IM-dalból állt a program, nehéz csúcspontokat kiemelni. A The Number of the Beast, a Run to the Hills és természetesen a Fear of the Dark ilyenek voltak, de a Moonchild sem volt semmi a 3 számot tartalmazó ráadásblokkban. Hiányérzetem nem lehet, bár a Children of the Damned kimaradt, és a Seventh Son of a Seventh Son albumról is játszhattak volna többet.
Szóval nagy hiba lett volna, ha nem megyek el erre a bulira."