Abban a pillanatban, ahogy nem az ősgonosz metaforájának, meg a titokzatos ártó szellem emisszáriusának, meg a magyar nemzet büszke dereka letörőjének szerepében, hanem valóságos létezésünk valóságos dilemmáiban látsz minket, természetes, hogy közös érdeklődés és részben közös értékek meg érdekek válnak nyilvánvalóvá.

Én pontosan értem a ,magyar társadalom történelmi traumáját, illúziókhoz ragaszkodást, tudva, hogy illúziókról van szó, de nincs helyettük tisztességesebb válasz,  a nemzetvesztés feldolgoztahatlanságát, a kétszeri vereséget, azt a diffúz irritációt, amely azt sugallja, hogy valakik miatt nem vagytok otthon az országotokban és valakik akadályozzák a nemzet önmagára találását és cinikusan, iegenül, lenézően gúnyba fullasztják a jobbra törő érzéseket, értem ezt az egész szorongást, ami miatt totemeket kell állítani és sérelmekbe bonyolódni.

Az a dilemmám, hogy vajon ezt a komplex komplexust tapintattal és rokonszenvező türelemmel kell-e kezelni (mert alapjában azt gondolom, hogy rossz útról van szó és rossz válaszokról), vagy ellenkezőleg, harsány és arcátlan módon kell lemezteleníteni az abszurditásait...

Nem tudom, hogy mi a jobb, mi hasznosabb és mi tisztességesebb.

Az persze nem csodálható, hogy amikor ilyen célzatú rovatokat nyitnak, és azok rendre meg is telnek az elvárt moslékkal, akkor elmegy a kedvem a tapintattól, ami amúgy se vág nagyon egybe azzal, amit magamról meg a világ működéséről tudok.