KYUDO
Az íj útja

Az íj egyidős az emberiséggel, legelőször talán vadászatra használták őseink, majd idővel kialakult a csatákban való alkalmazása is. A legtöbb kultúra rendelkezett saját íjtípussal és annak használati formáival. Visszacsapó, könnyű reflex íjak elsősorban a nomád kultúráknál, nehéz botíjak a már letelepedett, földjeiket védelmező kultúráknál voltak használatban. A japán íj és íjászat ebből a szempontból is különlegesnek számított és számít a mai napig is: mintha egyesítené a két íjtípus tulajdonságait, a rendkívüli hosszúságot és a reflex formát.
A japán íj (Yumi) története legalább 1700 évre nyúlik vissza.
Az első japán íjak még egyenes botíjak lehettek. Rövidebb, szimmetrikus változatát Japán őslakosai, az ainuk használták, míg a fokozatosan tért hódító, betelepülő japán népesség a hosszú, aszimmetrikus változatát hozta magával. A kezdeti botíj (egy fából faragott íj) egyre inkébb kiszorult a XI. sz.-tól az egyre komplexebb bambusz-fa laminációs technikával elkészített íjak által. A feltűnő aszimmetriára (2 rész a markolat -nigiri- fölött, 1 rész alatta) mind a mai napig nem létezik általánosan elfogadott magyarázat. Viszont tény, hogy a markolat alatti része alig hosszabb, mint egy nomád íj, és az aszimmetriája miatt kihúzáskor az íj tengelye előredől, ezért erős fogást biztosít a tartó kéznek. Emiatt a yumi mind a lovas, mind a gyalogos harcviselésre kiválóan alkalmas.
Az íjászat (Kyujutsu) lett Japán első hivatalosan is lefektetett harcművészete. Az első Ryu-t (iskolát) Shotoku Taishi herceg (574-622) alapította, a ma már nem létező Taishi Ryu-t . Ez az iskola inkább udvari ceremoniális iskola volt, mint harcművészeti. Az első igazán harctéri íjászatot oktató iskolák a XI.-XII. században alakultak ki. Ekkora szilárdult meg a bushi réteg, a harcosok osztályának uralma. Hosszú évszázadok folytonos polgárháborúi után kivívták a fegyverviselés kizárólagos jogát. Ekkor még az íjászat és a lovaglás művészete számítottak a legfontosabb harci tudásnak. Nem véletlen, hogy erkölcsi kódexüket is erről a kettőről nevezték el, Kyuba no Mitchi, később ezt az elnevezést váltott fel a Bushido. Ekkoriban még inkább az íjász párbajok döntötték el egy csata eredményét, csak minden vessző elhasználása után kerültek elő a kardok és lándzsák, mint másodlagos fegyverek.
Sok legenda kering a japán íj és használóinak teljesítményéről:
Nintoku császár (313-399) uralkodása alatt, 322-ben a Koreából érkezett nagykövet által hozott pajzsot, egy Tatebitano Sukune nevű íjász lőtte át íjával, a nagykövet és társai legnagyobb megdöbbenésére.
Egy másik történet a japán íj távlövéséről ír:
Hyogo csatájának idején Nitta Yoshisada egyik tábornoka, Shigeuji vezette az ostromot bizonyos Ashikaga Takauji vára ellen. A tábornok hiába próbálta bevenni a várat. A védők biztonságban érezve magukat az íjászoktól, kinevetvén azokat, gúnyosan harcra buzdították őket. A tábornok megelégelve ezt kezébe vette nehéz harci íját és átlőtt az őrtorony felett, ami 360 métere volt tőle. A legnagyobb feljegyzett távolság egyébként, amit egy japán íjjal lőttek, kb. 450 méter volt.
Mégis talán a leghíresebb történet a következő: A XII. sz.-i Genpei háborúk alatt egy Minamoto harcos, Nasu no Yoichi, a tengere visszavonuló és ott erőt gyűjteni akaró Taira harcosok harci erejét törte meg a következő módon: egy Taira nemesi hölgy, a csata előtt legyezőjét, mint szerencsehozót ajándékozta oda harcosainak, akik azt a hajó orrára kötözték. Ezt a talizmánt lőtte le a tengerbe gázolva Nasu no Yoichi, megtörve ezáltal a Taira ellenállást.
Az első rendszerbe szedett iskolát az Ogasawara család alapította a XII. században, ez az iskola még ma is létezik, viselvén a legősibb fent maradt harcművészeti iskola megtisztelő címét.