Szia Nemthomi!

Nem gondolom, hogy jelentősen más lenne hangnemem, mint előtte, de ez szvsz nem túl lényeges. Azt gondolom esetleg benend vált ki indulatot, ha úgy érzed ellenkezek a véleményeddel, hiteddel vagy annak kifejtésével.

Én azt gondolom, hogy értem azt, amit írsz, eddig is értettem. Nem vált ki belőlem indulatot, csak egyszerűen veszélyt érzek benne. Lehet, hogy a Te gondolkodásodban ez a veszély nem valósul meg, ezt nyilván nem tudhatom. Ugyanakkor azt gondolom, hogy fontos rávilágítani néhány dologra, már ha igazam van. Ha meg nincs, akkor neked fontos rávilágítani az én tévedéseimre. Hiszen valahol -reménység szerint - az igazságot keressük, tehát nem tehetünk úgy, mintha minegy lenne, hogy mit írunk, mit mondunk, mit hiszünk, mit gondolunk.

Jómagam egyébként hasonló cipőben járok mint te, csak én katolikusként lettem megkeresztelve. Én is csalódtam az egyházban, pontosabban a tanításában, mígnem eljutottam arra a következtetésre, és ezt a Bibliából is kiolvastam, hogy igen is a saját erejére kell támaszkodnia annak, aki segítséget kér az Úrtól.
Egyszóval, "egyedűl nemmegy..."

Én nem csalódtam az egyházamban (kicsit jobban szeretem a felekezet szót használni, mert nem szeretném a földi egyházat keverni az Egyházzal). Már kis korom óta abban a tudatban éltem, úgy szocializálódtam, hogy a ref. egyház, a református felekezet igen sok hibával, vétekkel terhelt. Éppúgy, mint az összes többi felekezet. Szóval a reformátusokban inkább pozitívan csalódtam, ha csalódtam: soha nem képzeltem, hogy mi valami tökéletesek klubja lennénk. Radnóti azt írta - más összefüggésben, de ide is illik - "hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp" (fejből van, lehet, hogy nem 100%-ig pontos). Szóval én nem csalódtam sem a reformátusokban, sem a római katolikusokban, sem a többi keresztény felekezetben, mert nem voltak illuzióim. Annál amit vártam inkább többet kaptam minden felekezettől.

Azt nem egészen értem, hogy a két egymásutáni mondatodban, mintha mást állítanál. Az első mondatodban azt írod: "igen is a saját erejére kell támaszkodnia", majd a következőben " egyedül nemmegy...".

Én azt gondolom, hogy az Isten erejére, a Szentlélek erejére kell támaszkodnunk, mert egyedül nem megy. Ez különböző utakon jut el hozzánk, a Szentíráson keresztül, a többi (mégoly gyarló) hívőn keresztül, a hitetleneken keresztül, a természeten keresztül, kijelentésben, álomban és ébrenlétben stb stb.

Azt értem, hogy nagybetűt akarsz használni, mert az Isten iránti tiszteletet akarod kifejezni. Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy az isten betű és hangsor nem egyértelmű, hanem több dolgot is takar. Jelenti az élő, mindejható Istent, de közönségesen jelenti az összes hamis istent, meg ilyen-olyan vallásos tévképzetet is. (Akinek a hasuk az istenük... nem lenne céltévesztés ezt nagybetűvel írni, az élő Isten miatti tisztelet okán? :-)) Épp ezért az istenkép nem azonos az Istennel,mégha valamelyest pontos is elnne (mint ahogy nem az).

Civakodva, kiabálva, állandó feszültségbe ezek a gondolatok nem jönnek elő, mert egy kis feszültség elég két ember közt, hogy bezárkózzanak, és akár szomszédokként is ismeretlenül éljék le életüket egymás mellett. Én ezt nem akarom. Sem odahaza, sem a világban, sem itt a fórumon, mert ezt az én gyomrom nem bírja. És sokszor komolyan görcsbe rándul, amikor azt látom, hogy két "testvér", hogy marja egymást egy-egy jó vita kedvéért. Ha ebben a világban egy szülő sem szereti, nem engedi meg, hogy a gyermekei vitatkozanak, vagy veszekedjenek, akkor miért hisszük azt, hogy az Úr jószemmel nézi azt, amikor az Ő gyermekei teszik ugyanezt?

Én itt éles különbséget teszek a vita és a civakodás közt. Abszolút nem bánom, ha pl. a gyerekeim vitakoznak. Hiszen rengeteget tanulnak a vitából, a másik ember véleményét meghallgatni, megérteni, figyelembe venni, a saját lláspontjukat fejleszteni, alkalmazkodni az ellenérvekhez, világosabban kifejzteni stb. Nem véletlen, hogy rengeteg gondolatot párbaszéd, vita formájában fejtettek ki (még természettudományos műveket is). Ha civakodnak, azt viszom utálom.

Számomra - legalábbis ezt szeretném - nem a győzelmem a vita lényege, nem az én álláspontom diadalra juttatása. Hanem az igazság kiderítése. Persze tudom, hogy gyarló vagyok, sokszor engem is elkap a győzhetnék. De egy nagyon hasznos (sőt szvsz nélkülözhetetlen) eszközről nem mondhatok le azért, mert időnként rosszul használom. Ha szögeket kell beverni, akkor kalapács kell, akkor is, ha néha a saját, néha akár más ujjára ütök. Persze ha a kalapács csak arra kell, hogy a másikat agyonverjük, a szögekkel nem törődünk, akkor megette a fene. De ekkor a úgyse lesz beverve egyetlen szög se, és ha nincs kalapács, akkor puszta kézzel fogjuk agyonütni egymást. (Vita nélkül, udvarias közönnyel is lehet ölni...)

Üdv:

halihó

PS: Holnap még vagy ránézek a fórumra vagy nem, de utána egy ideig nem leszek netközelben. Mindannyiunk örömére. :-)