Mintha valaki viccelődne itt, most meg a vége zilálódott szét. Na mindegy, veszett több is az űrsiklóval...

Egy utolsó próbálkozás:

 

                A KUTATÓ

 

      Láttam vonalakat:

                volt, amelyik egyenesen nyilallt a messzeségbe,

                volt, amelyik kanyarogva feszült távoli célja felé,

                volt, amelyik szűkülő körökben csavarodott a hegyekre.

                Ilyen vonalakon száguldottak, vagy csoszogtak e világ lényei.

 

      Láttam gömböket:

                egyikben nem volt más, mint a bolygó kétharmadát

                amúgy is elborító folyadék,

                másikból valamely műszer paraboloidja ásított felém,

                a harmadik tűzgömb volt egy messzi vidék fölött,

                de mindegyiken ott volt e lények gondosságának ismertetőjele.

 

      Láttam lerakódásokat:

                szürke tömegként húzódtak meg síkságokon és völgyekben,

                lapos domboldalakon és tektonikus törésvonalak mentén;

                melyeket a közlekedő-vonalak tettek repedezett sebhez hasonlóvá,

                s melyeknek hasáb alakú darabjaiban e lények pihentek olykor,

                és próbáltak élni, langyos testükkel a rideg kövek között.

 

      És láttam az űrt,

                amely ott szorongott e lények csapongó szemében;

                amelyet hiába igyekeztek kiszorítani az ismeretszerzés izmaival,

                amely űrhöz hasonlót soha nem találtam

                a legtávolabbi csillagok között sem,

                s amely űrnek soha nem lehetnek hajósai.

 

    Szétnéztem még egyszer,

                nehogy tévedjek véletlenül,

                aztán hátrahagytam ezt a világot is, mint sok másikat,

                hogy többé vissza ne térjek.