Sziasztok!

 

Természetesen a középső strófa  egyik sora elcsúszott; úgy látszik, ezek a szövegszerkesztők nem teljesen kompatibilisek. A "Görbe fáktól fogva közre" külön sor volt eredetileg. Bocs' a szépséghibáért!

 

Bemutatkozásképp: legtöb versemet huszonéves korom elején, az unalmas (se fizikai se szellemi) munkahelyen írtam. Később már leginkább csak prózát, de nem igazán törekedtem a műfaji besorolhatóságra, bár ritkán az is előfordult. Írtam rímes és szabadverset, lírikus novellát, költői ihletésű matematikai levezetést, de az ellentétét is: az előre megtervezett verset, Poe-i beütéssel ("A fehér holló", 1968) és élemedettebb koromban kritikát a saját régebbi irományaimról, meg ami épp és ahogy jött. Nem voltam mérnökhöz illően túlrendszerezett, bár ellenszenves volt a rendetlenség. Igyekeztem keretek közé szorítani saját önellentmondásaimat, de erre hadd ne mondjak példát, mert nem én vagyok itt a fontos, hanem az a néhány tucat verstermékem, amit talán kár lenne elfeledni, bár ezt majd Ti döntitek el.

Most néhány mintát előhúznék, szóljatok, ha elegetek van belőle!

 

                                  AZ ÉLET HÁZA

 

                    Távol minden emberitől

                                     hol soha nincs szellő,

                                     mely siralmat regöl,

                                 Ott, e néma térben,

                                    szemektől nem érten

                                    áll az Élet Háza

                                    régtől, le mégse dől.

 

                                 Mert nincs kerítése,

                                    odamehet bárki,

                                    kopogtathat, és e

                                    ház őt beveszi.

                                 Ám ritka a vendég,

                                    mert az út odáig

                                    nehéz. Míg megtennék,

                                    kedvüket szegi.

 

                                 És ha arra téved

                                    valami idegen,

                                    kit a hosszú évek

                                    útja megviselt,

                                 Kongó termek várják,

                                    élő lény nincs sehol

                                    csak a színek árját

                                    látja és a jelt:

 

                                 Egy szobor áll ottan,

                                    melynek ezer arca

                                    bár sohase moccan,

                                    mindig mosolyog.

                                 De a szemek csukva!

                                    Nem látni beléjük:

                                    Élettől ragyognak,

                                    vagy jég-gomolyok?