Remenyik Sándor 

 

     Hűtelenül

 

Szerettem a virágot.
De választott virágom
Nem volt nekem soha -
S azt sem tudom: e sorsom,
E furcsa sorsom édes
Volt-e vagy mostoha.

 

Egyetlen választottként
Én nem szerettem senkit.
Lelkemnek pilleszárnya
Mindegyre tovalendít
Szürcsölni lélek-mézet
Egyik virágról a másik virágra.

 

Igaz: nem ígérgettem -
Nem ámítottam senkit
Örökkétartó szerelemmel -
S beértem egy-egy fényes, tiszta perccel.
A percnek nem volt sodró szenvedélye,
Észbontó mámora -
De fanyar, hideg hajnala se jött,
Temetése, tora
Soha.

 

Amit itt átéltem a szerelembõl:
Egyetlen sugár volt csupán a mennybõl.
Talán nem is volt szerelem.
Kevesebb is, több is a szerelemnél.
Édesség, mely Éden-kerten is túli
Titok-fákon terem.
Amit itt átéltem a szerelembõl.
A Szûz jegyében,
Különös csillagok alatt:
Nem volt szimfónia.
Halk hangolás - símogató varázs:
Preludium maradt.

 

Én senkit meg nem csaltam.
S valahogy mégis hûtelen vagyok.
Mindenkihez. - De fõképen egy sírhoz,
Mely messze ködlik
S foszló párákból néha felragyog.
Talán Õ volt mégis az igazi.
Mindenki másnál mégis igazibb.
Porló szívébõl nõ most egy virág,
Most, hogy tél sem volt s már tavaszodik.

 

Szeretnék mostan odaszállani,
Bódultan ejteni a sírra le
Két hûtlen pilleszárnyam -
S elrejtõzni minden virág elõl
Az egyetlenegy, síron nõtt virágban.

 

Ó, de hiába volna, mindhiába!
Hiába sóvárognék lenni
Síri virágom örök remetéje.
Õ szólna - ó, hogy emlékszem mosolyára:
"Édes Barátom -
Nincs tehetségem a féltékenységre."
Hiába sóvárognám szívni
Kelyhébõl a hûség halálos kéjét -
A végsõ békességet:
Õ jobban ismert -
Tudná, hogy harmatot gyüjtök és mézet,
Hogy költemények születhessenek,
Mindíg új költemények.

 

S válaszomat se várva -
Õ küldene tovább
Egyik virágról a másik virágra.