Hallottam egy kedves töténetet:

Egy ember sétál a parti fövenyen, hazafelé. Csendes nap van, nem hallik az égvilágon semmi nesz sem. Ám, egyszer csak valami totyogás félére lesz figyelmes. Visszafordúl, és látja, hogy a homokban két lábnyom van, annak ellenére, hogy ő egyedűl jár - kel a hazafelé vezető úton. Megáll, a totyogás is abba marad. Körül néz, de nem lát semmi szokatlant. Elindúl ismét, és abban a pillanatban megint hallja a totyogást. Hirtelen visszafordúl, immáron ijedten, és ezt üvölti: KI VAN OTT! MIT AKAR TŐLEM? ÉS MIÉRT KÖVET ENGEM?! MIÉRT JÁTSZIK VELEM?!
Egy csendes hang válaszol, nagyon nyugodtan:
- Nyugodj meg gyermekem, én a te Urad, és Istened vagyok, és azért követlek, hogy
a hazafele vezető utadon, nehogy valami baj érjen.
- Az ember meg is elégszik ezzel a magyarázattal, elfogadja azt, és immáron nyugodtan folytatja útját hazafelé. Az a dupla totyogás, amit hall, kezd egészen nyugtatólag hatni rá. Érzi már Isten közelségét, tetszik neki a gondolat, hogy őt baj nem érheti, ezért kezd egyre gyorsabb léptekkel haladni. Örömmel veszi tudomásúl,hogy a totyogás is egyre szaporább lesz.
Ám egyszer csak elhalkul a másik léptek zaja, a talaj is egyre süppedősebb lesz, a járás már nagyon nehezére esik, és lassan úgy érzi, hogy ingoványba került. Felkiállt:
- SEGÍTS URAM, MERT ELVESZEK!!!
- Választ nem kap a kérésére, bár a talaj egyre mélyűl alatta. Próbál egyre eszeveszettebbűl kikecmeregni az ingoványból, de érzi, hogy egyre kilátástalanabb a helyzete. Ismét, és ismét az Úr nevét kiáltozza, de az nem felel neki sokadjára sem. Hátrafordúl, és meglepődve látja, hogy csak egy lábnyom van mögötte, a sajátja. Teljesen kétségbeesik, és minden erejét összeszedve, megpróbál kikecmeregni szorúlt helyzetéből. Hamarosan érzi, hogy könnyebbedik a járása, egy kis idő mulva pedig meghallja a már ismerős totyogást is. Hátrafordúl, és ismételten két lábnyomot lát maga mögött. Amikor már teljesen szilárd talajra ért, mérgesen hátrafordúlt, és megkérdezte az Urat:
- HOL VOLTÁL, AMIKOR SZÜKSÉGEM VOLT RÁD?! HOL VOLTÁL, AMIKOR ÉN AZ ÉLETEMÉRT KÜZDÖTTEM?! AZT ÍGÉRTED, HOGY MINDÍG VELEM LESZEL A HAZAFELE VEZETŐ ÚTON, EHHEZ KÉPEST, MAJDNEM BELEFULLADTAM A MOCSÁRBA!!! HOVA TŰNTEK A LÁBNYOMAID?! MIÉRT HAGYTÁL MAGAMRA, ILYEN SZORULT HELYZETBEN? HOGYAN KÖVESSELEK ÉN EZENTÚL, HA MÉG ARRA SEM VAGY KÉPES, HOGY EGY ILYEN MOCSÁRON ÁTVEZESS ENGEM...?!!!
- A dühödt ordibálást, ismét az a kellemes csendes hang szakította félbe, és ezt mondta:
- Ígéretet tettem neked ember, hogy soha nem hagylak magadra. Hát miért vádolsz engem? Nézz csak magad mögé, mert azok a lábnyomok, amiket láttál ott az ingoványban, nem a tieid, hanem az enyémek. Ugyanis én nem elhagytalak akkor, hanem egy kicsit megemeltelek, nehogy a kárhozat útjára tévedj. Hát figyelj, és okulj, hogy többé ne ess ebbe a hibába, hogy mindíg szilárd úton járhass, és, hogy soha többé ne kérdőjelezd meg az én Parancsaimat,mert azok bizony megmásíthatatlanok.
Most pedig igyekezz haza, mert nemsokára esni fog. Vigyázz, nehogy megfázz, és ha hazaérsz, áld meg a te Uradnak Istenednek a nevét, hogy ilyen Jó dolgot cselekedett veled, és add tovább minden léleknek, hogy egy az Úr a ti Istenetek, akit szeretnetek kell, hogy Ő is Szerethessen majd benneteket, amikor az időtöket elrendeli.
MERT, CSAK EZÉRT ÉRDEMES ÉLNED EMBER!!!