Íme, az új novella:

 

Róza emlékezete

 

Róza emlékezete történeteket őriz, olykor megírásra kész történeteket, amelyek a legváratlanabb időpontokban jelzik: megírásra várnak. Ilyenkor, lehetőleg főzés, vagy más házimunka közben, netán egy tömött közlekedési eszközön, féllábon állva nincs lehetősége arra, hogy leírja. Kétségbeesetten igyekszik memorizálni a sorokban érkező szöveget, amelyet agya, mint egy kis számítógép, szinte készre tördelve közvetítene, de sokszor,mire „helyzetbe” kerül, a sorok, de akár az egész történet is elveszett.

Így van ez a hangszerkészítő fiú történetével is, akivel néhány hónapja találkozott egy buszmegállóban, s míg a buszra vártak, a fiú elmesélte életének Róza számára eddig ismeretlen mozzanatait. És, mint egy mozaik, lassan összeállt számára a kép, hiszen a családot csaknem harminc éve ismerte, sokat tudott róluk, de a fiú szemszögéből még nem ismerte a történetet.

A gyerek egy családi tragédia után nem sokkal született, mintha az égiek kárpótolni akarták volna az elvesztett kisfiú- balesetben meghalt testvérkéje helyett a fiatal szülőket. Csakhogy, míg az elsőszülött szőke, kékszemű, pufók kis angyalka volt, s az idő múltával az emlékezet még szebbre retusálta a róla őrzött képet, addig a kistestvér kreol bőrű, fekete hajú, kissé túlmozgásos, amolyan „furcsa” gyereknek sikeredett.

A családi legendárium szerint az apuka e felett érzett bánatában kezdett egyre gyakrabban és egyre mélyebben a pohár fenekére nézni, s ebből adódtak aztán a családi konfliktusok.

Róza jól ismerte őket, hisz a meghalt kisfiúnak bölcsődés társa volt az ő egyszem fia, és jól emlékezett a fatális véletlenre, a balesetre, amelyben a kicsi fiúcska meghalt. Elgurult labdája  után  kúszott be egy, az utcában parkoló roncsautó alá  és kifelé másztában  úgy beütötte a fejét annak alvázába, hogy koponyasérüléseibe később a kórházban belehalt.

Akkoriban az anyukával barátnők lévén, sokat beszélgettek, majd az élet elsodorta egymástól őket, hiszen nem voltak egykorú gyermekeik, és nem is egy környéken laktak.

           

Jóval később, már kiskamaszként látta viszont a könyvtárban, ahol dolgozott, az anyukát és a fekete szemű kisfiút, aki mindenre kíváncsian, szinte mindenki beszédébe, olykor udvariatlanul és türelmetlenül, belekotyogott.

Különös gyerek volt, nem biztos, hogy mindenki észrevette különlegességét, inkább csak azt látták, hogy mintha zavarodott lenne, de mindenesetre más, mint a többiek.

Időnként bevallotta magának, hogy idegesíti a gyerek, aki ezer kérdést tett fel neki, míg ő folyamatosan, a könyvtári pultban állva dolgozott, de arra nagyon vigyázott, hogy a türelme ne fogyjon el az olvasók kiszolgálása közben.

             Ezt a különös kisfiút hosszú évek óta nem látta Róza, s amikor a buszmegállóban mellé ült a magas, vékony és udvarias fiatalember, azonnal nem is ismerte fel. Ő szólította meg.

-         Ugye nem tetszik megismerni?- kérdezte.

 

Róza lázasan kutatott emlékezetében, nem akarván megsérteni a fiatalembert, akinek, szemmel láthatólag valamiért fontosnak tetszett, hogy ő megismerje.

A hang ismerősnek tűnt, a tekintet és a mosoly is…már csak pillanatok kellettek a felismeréshez.

            - Janika! Nahát, hogy milyen komoly fiatalember lettél, mióta nem láttalak! – mondta, hangjában örömmel, szinte kiáltva az asszony.

 

 

 

 

 

 

 

És a fiú mesélni kezdett….Rózának gyakran megnyílnak emberek, ismeretlenek és  rég látott ismerősök egyaránt, talán, mert tud hallgatni,mert odafigyel, igaz, ezekből a történetekből sokszor élményanyag lesz, de odafigyelése mégsem öncélú.  Figyelmet, szeretetet ad, aminek a legtöbb ember híján van, és ő maga is kap: meséket, amelyekből néhányat később megír, átkölt kissé, és a történet így új életre kel.

 

-Tetszik tudni, az egész úgy kezdődött, hogy engem az apu mindig a tesómmal hasonlítgatott össze. Aki már szép volt és jó, meg okos, az apu képzeletében talán diplomát is szerzett, mert közben persze felnőtt és továbbtanult, én meg ott voltam a mindenkori problémáimmal, valóságosan. És ezt nem tudta megemészteni.

Az anyuval is rengeteget veszekedtek, aztán apu elkezdett kocsmázni, adósságokat csinált és anyu mindig sírt, én meg bújtam hozzá, hogy vigasztaljam, de ez csak olaj volt a tűzre, mert apu köpött egyet és azt mondta: mi vagy te, kislány? És fordult is vissza oda, ahonnan jött, a kocsmába, a haverokhoz.

Volt, hogy egyszerűen lehülyézett és bezárt a szobába, nem engedett ki egész nap, én meg csak sírtam…és anyukám nem tudott rajtam segíteni,mert dolgozott, rengeteget, a kórházban, hogy ki tudjuk fizetni a számlákat.

Meg akkor kezdett el az anyu házakhoz járni, öregeket ápolni. Nem is tudom, hogy volt annyi ereje, komolyan.

Ahogy mesélt nekem róluk, némelyik öreglány nagyon kiakasztó lehetett, de ő szerette őket. Azt a sok bántást,amit az aputól kapott, az öregeken szerette le.

Azért nekem is jutott belőle, akkoriban kezdtünk a könyvtárba járni, mert az egy nagyon jó, nyugodt hely volt, a Róza néni a pultban úgy dolgozott, mint a Síva istennő, akinek az a sok karja van és közben mindenkivel beszélgetett, meg nevetett…hát így is lehet?- gondoltam én akkoriban.

És beszippantottak a könyvek…meg a zene. Mind a kettőt faltam.

De nem ám a slágereket, hanem Bachot hallgattam, meg a gyülekezetben az egyházi zenét, azt nagyon szerettem. Akkoriban kezdtem el orgonán játszani is. Már nem voltam boldogtalan, és még reménykedtem is benne, hogy az apu megváltozik, és olyan lesz, mint régen.

 

Kitanultam a hangszerkészítő szakmát, anyu nagyon büszke volt rám, egész addig, míg munkanélküli lettem, mert bezárt a gyár.

És akkor persze megint jött az apu, hogy én semmirekellő vagyok, sehová nem vesznek majd fel.

Apuról tudni kell, hogy nagyon bizalmi állásban dolgozott évek óta, erről többet nem mondhatok. És nagyon büszke volt rá, hogy sok embert elbocsátanak, de őt megtartják. Mert fontos, nélkülözhetetlen vagyok! – mondogatta. Ezen én nagyon csodálkoztam, hisz számtalanszor láttam, hogy apukám épp csak kijózanodva, másnaposan, borostásan megy be az ő bizalmi állásába dolgozni.

Aztán egy napon a céget eladták, megvásárolta egy külföldi befektető, akinek támadt egy nagy ötlete.

 

 

 

 

 

 

 

Az apuhoz hasonló munkakörben dolgozó emberek közül azokat, akik már elmúltak 40 évesek, válogatás nélkül elbocsátották. Egy napon apukám bement dolgozni, hétfőn, ami épp ugyanolyan volt látszólag, mint az összes többi, és akkor beterelték őket az ebédlőbe.

A teremben volt egy asztal, ami mellett ott ült a vezetőség és az asztal előtt két  széken nagy dobozok, a dobozokban nagyon sok boríték.

 

És elkezdődött valami nagyon fura dolog. Akinek a nevét a borítékról felolvasták, az kiballagott, átvette a magáét és abban szépen megtalálta a felmondó levelét. És másnap már nem is kellett befáradnia dolgozni.

Az én apukám, aki nem semmirekellő, mint én, hirtelen munkanélküli lett.

És nem tudta ezt a változást feldolgozni. Hirtelen minden még rosszabb lett, mint volt addig.

Anyu szenvedett ettől a legjobban. Az én szép szőke anyukám rettenetesen sokat hízott.  Szerintem a tengersok háj mögé menekült, meg a munkába temetkezett.

Meséltem már a nénikről, ugye, akiket gondozott? Hazajött a kórházból az éjszakai műszakból és  alvás nélkül ment a mamákhoz.

Etette, fürdette, injekciózta, és persze szerette őket. Kézről-kézre adták őt. Volt ereje mosolyogni!

Az egyik ilyen néni, Polly néninek hívták, nem tudott fizetni neki, de, mert angoltanár volt régen, vagy 50 évvel ezelőtt, megállapodott anyukámmal, hogy angolórákban fizeti őt.

Nagyon nehéz eset volt ez a néni, néha én is felmentem hozzá anyuval, egy hatalmas, telezsúfolt budai villában lakott, egy olyan lakásban, mint egy múzeum, tele volt titokzatos régi dolgokkal. Még egy harmóniuma is volt, ezen megengedte, hogy játsszak néha.

 

Mindenki kiröhögte anyut, hogy minek neki angolt tanulnia? Azon nem vehet kenyeret! És a Polly néni olyan régimódi dolgokat tanított neki angolul, olyan fura kiejtéssel, néha tényleg nevetnem kellett.

De anyut ez nem zavarta, sőt, kiemelte az otthoni reménytelenségből, úgy érzem. És elkezdett magában dédelgetni egy álmot: diplomát szerez és kimegy Angliába.

Bárkinek elmondta, az elnéző lesajnálással fogadta, hisz ismerte a helyzetünket. Az egy igazi kiúttalan helyzet.

Amibe csak beletörődni lehet.

 

Róza némi önkritikával belátta, hogy ő is a szkeptikusok közé tartozott annak idején, amikor Janika anyja mesélt neki a nagy álomról. Diploma, Anglia, amikor a téli gázszámlát sem tudják kifizetni! Szokása szerint megpróbálta Andit visszarángatni a földre, de neki épp az álomvilága kellett, hogy túlélje a mindennapok sivárságát, reménytelenségét.

És elkezdett munka mellett tanulni. Egymás után tette le a vizsgákat, míg végül hosszú évek tanulása után diplomás szakápoló lett.

 

Időközben egymás után húztak el a buszok, őket a történet sodrása magával ragadta, mindketten elfelejtették, hogy eredetileg hová is tartottak.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A fiú tovább mesélt:

Anyu elvégezte a főiskolát, és ott állt, hogy nem vették fel sehová, mert túl kövérnek találták. Ezen mi már csak nevetni tudtunk.

Aztán persze lefogyott, de nem a munka érdekében, hanem, mert szerelmes lett. De ez egy másik történet, most már tényleg mennem kell!- kiáltotta és az épp beálló buszra felugrott, s  eltűnt Róza szeme elől.

 

Hetek teltek el, Róza gondolkodott a történeten, meg akarta írni, de tartott is tőle, vajon mit váltana ki az érintettekből, ha az írás megjelenne valahol?

Keresni kezdte szőke barátnője, Andi telefonszámát, de a mobilszámról kiderült, hogy nem él. Vezetékes száma pedig ki volt kapcsolva.

Ezek után nem tehetett mást, a sorsra bízta, tudta jól, ha a történetet meg kell írnia, a sors hozzásegíti őt valamilyen módon, hogy megismerje a valóságos folytatást. Vagy Janikával találkozik majd, vagy még előtte ismeretlen megoldás kínálkozik.

Várt, biztos volt benne, hogy a sors kereke forog….

 

 

Vagy egy hónap telt el a buszmegállóbeli beszélgetés óta. Egy csendes hétköznap estén megszólalt Róza egyébként betegeskedő mobiltelefonja.

-Szia, Andi vagyok! – szólalt meg benne az ismerős hang. Róza szíve megdobbant!

-Tudod, milyen régen kereslek? Honnan beszélsz?- kérdezte.

-Angliából…jött a válasz,azonnal, vidám, felszabadult hang, nevetve, mert a Róza hallgatásából rájött, hogy válaszával igazi meglepetést okozott.

 

Elmesélte, hogy pár hónapja jelentkezett egy álláshirdetésre, a tengerparti kisvárosba és felvették őt, nővérszállón lakik, három magyar asszonnyal együtt. Hazai fizetésének sokszorosát keresi, már vett magának tévét, biciklit, telefont és utazott, fürdött a tengerben, ami nagy álma volt…és boldog. Még haza is tud küldeni pénzt, hogy a két munkanélküli férfi, a férje és a fia ne nélkülözzenek.

Teljesült az álmom! – mondta, szinte kiáltva. Már csak Janikát szeretném kihozni, de nem akar, nem tudom, miért, hisz az apjával nem szeret lenni, az apja még mindig sokat bántja, pedig már felnőtt. De nem teszek le róla…ősszel megyek haza látogatóba.

Róza, te se mondj le az álmaidról, akármi is legyen az, hisz látod, az enyém milyen lehetetlennek tűnt, és mégis teljesült. Még nem késtél le semmiről, érted? Nem késtél le, csak ne mondj le róla.

 

Róza alig kapott levegőt, megilletődötten hallgatta Andit. Kissé félve mesélte el neki a találkozást Janikával, és, hogy meg akarja írni a történetet.

Andi  mindig is szerette az ő verseit, novelláit, most is kérte, hogy küldjön neki.

És hozzájárult, hogy megírja a történetet, ami már nemcsak Janika, hanem Andrea és a megvalósult álom története.