... hogy milyen volt Hamlet Miskolcon? mondja el egy kritikusi vélemény:

 

”Meglepő, hogy milyen egyszerűen, milyen természetesen törnek fel belőle, mint sajátjai a shakespeare-i sorok. A nagy monológokat minden hamis pátosztól és retorikától mentesen – a töprengő hőshöz illően – ülve mondja el.

Pontosan úgy játszik, ahogy a szerző is megkövetelte, és amint Hamlet tanítja a darabbeli színészeket: „…menj saját ép érzésed vezérlete után. Illeszd a cselekményt a szóhoz, a szót a cselekményhez, különösen figyelve arra, hogy a természet szerénységét által ne hágd: mert minden olvasott túlzott dolog távol esik a színjáték céljától, melynek föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát...”

A miskolci Hamlet ilyen. Szervét Tibor azonosulni képes mindazzal amit mond, és amit cselekszik. Minden apró mozdulata, gesztusa pontosan követi, megerősíti a lelkében végbemenő változásokat. Erre hatalmas lehetőséget kínál ez a szerep, hiszen az egész előadás folyamatos „alakoskodás”. Ellenfelei előtt zavarodottságot színlel, ennek ellenére őrültsége nem pusztán álarc, melyben elmenekülhet a világ elől, hanem a tudatos terv része. Szervét előadásában az „őrült beszéd rendszere” is követhető s azáltal, hogy megéli szerepét, a „világos” monológok még világosabbak, mindannyiunk számára hihetők, érthetők és értelmezhetők lesznek. Ez a Hamlet nem egy évszázados szobor másolata, hanem élő ember. Olyan személyiség, aki itt és most, Dániában vagy Angliában, Shakespeare korában vagy esetleg két-háromszáz év múlva, bárhol és bármikor eljut azokig a kérdésekig, melyekkel mindannyian szembe találhatjuk magunkat.”

(Filip Gabriella: Hamlet és a színész magánya = Észak-Magyarország, 1994.02.23. p.8.)