A kérdés az volt: ki legyen az új miniszterelnök?

Malenkov elmondotta, hogy ezt már májusban megkérdezték Rákositól. „Senkit sem tudott megnevezni – fűzte hozzá. – Akárki jött szóba, mindenki ellen kifogása volt, mindenki ellen felhozott valamit. Mindenki gyanús volt, csak ő egyedül nem. Ez nagyon megdöbbentett bennünket…”

Rákosi itt közbeszólt, mondván, hogy ő nem akart miniszterelnök lenni.

– De olyan miniszterelnököt akart – vágott vissza neki Molotov –, akinek nem lett volna szava a kérdések eldöntésében…

– Arról van szó – toldotta meg Hruscsov –, hogy a párt és az állam vezetése ne összpontosuljon egy vagy egynéhány ember kezébe, ami nemkívánatos…

Ki legyen hát az új miniszterelnök?

Mindabból, amit a szovjet vezetők elmondtak, világos volt, hogy olyan embernek kell lennie, aki megbízható, akinek szava lesz a kérdések eldöntésében, s aki nem zsidó.

A meghívott magyar vezetők hallgattak. A javaslatot a szovjet vezetők tették meg; más rendszerekben élőknek talán furcsának tűnik, hogy Magyarország miniszterelnökét Moszkvában nevezik ki; de e megbeszélés résztvevői számára ez volt a világon a legtermészetesebb.

A szovjet vezetők, név szerint Malenkov, Molotov és Hruscsov új magyar miniszterelnöknek Nagy Imrét javasolták. Őt javasolták márcsak azért is, mert ez a zömök, nyugodt szavú, bajuszos, cvikkeres férfi már 1948–49-ben, öt esztendővel ezelőtt megmondotta, hogy baj lesz az erőszakos kolhozosítás politikájával; akkor a párt vezetése nem hallgatott rá, s ahelyett, hogy magáévá tette volna az álláspontját, azt helytelenül „opportunistának” minősítette és kizárta őt a Politikai Bizottságból.

– Az idő – mondták a szovjet vezetők – Nagy Imre elvtársat igazolta.

Rákosi és a magyar küldöttség valamennyi tagja helyesléssel fogadta most a szovjet javaslatot.

Nagy Imre – anélkül, hogy erről Budapesten még bárki is tudott volna – Magyarország miniszterelnöke lett.