http://www.dia.pool.pim.hu/html/muvek/MERAY/

 

1953 júniusában, néhány nappal a 17-i berlini tüntetések után a Szovjetunió Kommunista Pártjának elnöksége sürgősen Moszkvába rendelte Rákosi Mátyást, a Magyar Dolgozók Pártja főtitkárát, Magyarország miniszterelnökét, Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét, Gerő Ernő miniszterelnök-helyettest, az ország gazdasági életének irányítóját, Farkas Mihályt, a párt Titkárságának tagját, honvédelmi minisztert, Nagy Imrét, a Politikai Bizottság tagját, miniszterelnök-helyettest és egy Szalai Béla nevű fiatalembert, aki ugyancsak a párt Titkárságának tagja volt.

A meghívottak nem tudták, mi lehet a sürgősség oka, s külön csodálkoztak önnön küldöttségük összetételen: Dobi, az államelnök, nem is volt tagja a pártnak, s Nagy Imre és Szalai sem tartoztak a tényleges vezetők közé; ugyanakkor a listáról valamiképpen lemaradt Révai József neve, aki pedig Rákosi, Gerő és Farkas mellett a negyedik tagja volt annak az úgynevezett „négyesfogatnak”, amely akkor már majdnem tíz esztendeje az országot és a pártot irányította.

A következő meglepetés a Prezídium előszobájában érte őket; a magyar politikusok itt véletlenül összeakadtak Berijával, a nagy hatalmú szovjet miniszterelnök-helyettessel, aki ugyancsak az ülésre igyekezett. Berija rámeredt Rákosira és nagyon nyersen, sértőn azt mondta: „Mi az, maga még mindig itt van?… Még mindig maga a miniszterelnök Magyarországon?”

 

Molotov egy ízben ingerülten rászólt Rákosi Mátyásra: „Értse meg végre, hogy nem lehet örökké a szovjet szuronyokra támaszkodva kormányozni!” A magyarországi változásokkal a szovjet vezetés valószínűleg olyan politikai és személyi helyzetet kívánt elérni, amely megnyeri a tömegek rokonszenvét s egy nemzetközi enyhülés, sőt talán még egy szabad vagy szabadabb választás esetén is megfelelő biztosítékot nyújt a fennálló rendszer megmaradására.

A hévben, amelyet a Prezídium tagjai mutattak, természetesen szubjektív motívumok is közrejátszhattak, a tömegmegmozdulások miatti ijedelem és kapkodás éppúgy, mint az a személyes ellenszenv, amelyet közülük többen Rákosi irányában éreztek; ebben a magas gyülekezetben nem volt idegen vonás az antiszemitizmus, s ez különös erővel tört elő akkor, amikor a gyűlölt zsidó valóban okot is adott a haragra.

– Figyeljen ide Rákosi – fordult a magyar nép szeretett vezére és bölcs atyja felé Berija. – Mi már hallottuk azt, hogy Magyarországon uralkodott török szultán, Habsburg császár, tatár kán és lengyel fejedelem, de azt még nem hallottuk, hogy zsidó király lett volna. Maga, úgy látszik, az akart lenni… Vegye tudomásul, hogy mi ezt sohasem fogjuk megengedni…

Rákosi halottsápadt volt. Tegnap még teljes fényében tündökölt, s ma úgy beszéltek vele, mint egy kiszolgált cseléddel.