Most csak sebtében:

Nehogy beletedd azt az így-et a Mona Lisához, mert rögvest megharapom magam...:) Hülye voltam, hogy nem vettem észre...:o) Nagyon elvitt másfelé a kép... meg a moralizálhatnékod... A felkiáltójel viszont kell hozzá!

Ez a bevezető jutott a ni!-ről eszembe, persze lehet, hogy ismered, de sebaj, legalább itt lesz...:

D. T. SUZUKI
ELŐADÁSOK A ZEN-BUDDHIZMUSRÓL

I. KELET ÉS NYUGAT

Sok tehetséges nyugati gondolkodó vizsgálta már, más-más nézőpontból, a "Kelet és Nyugat" régi témáját, de tudtommal aránylag kevés távol-keleti író fejtette ki a maga sajátos keleti nézeteit e tárgyról. Ezért is döntöttem úgy, hogy előadásom bevezetőjében röviden kitérek erre a kérdésre.
A tizenhetedik század egyik nagy japán költője, Basó (1644-1694) írt egy tizenhét szótagú verset, egy úgynevezett haikut vagy hokkut. Fordításban valahogy így hangzanék:

Jobban megnézem -
Nazuna virágzik ott
A sövény alján!

Joku mireba
Nazuna hana szaku
Kakine kana.

Valószínű, hogy Basó egy dűlőúton sétált éppen, amikor észrevett valamit, valamit, amit elhanyagoltak a sövény alján. Közelebb ment, jobban megnézte, és rájött, hogy nem egyéb az, csak egy vadvirág, jelentéktelen kis gyomnövény, amire az arra járók ügyet se vetnek. Egyszerű tény ez, melyet minden különösebb költői érzés nélkül rögzít a versben, kivéve talán az utolsó két szótagot, a kanát. Ez a japán végződés, amely gyakran járul főnevekhez, melléknevekhez, határozószókhoz, rendszerint a csodálat, a dicséret, a bánat vagy az öröm érzését közvetíti, és néha mindössze egy felkiáltójel a legmegfelelőbb fordítása. A mi haikunk esetében az egész vers ezzel a felkiáltójellel végződik.
Azoknak, akik nem járatosak a japán nyelvben, talán el sem magyarázható, miféle érzés vonul végig ezen a tizenhét szótagon, jobban mondva, ezen a felkiáltójellel végződő tizenöt szótagon. Megpróbálom azért értelmezni tehetségem szerint. Könnyen elképzelhető, hogy maga a költő nem értene egyet interpretációmmal, de ennek vajmi kevés a jelentősége, ha feltételezzük, hogy akad legalább egyvalaki, aki éppen úgy fogja föl a verset, ahogyan én.
Legelőszöris, Basó a természet költője, mint általában a legtöbb keleti költő. Annyira szeretik a természetet, hogy úgy érzik, minden pulzus a természetnek az ereiben lüktet. A nyugati költők ezzel szemben többnyire elidegenítik magukat a természettől. Ők úgy vélik, az emberben és a természetben nincs semmi közös, kivéve bizonyos kívánatos aspektusokat, s szerintük a természet kizárólag arra való, hogy az ember kiaknázza. A keleti emberhez azonban a természet igen közel áll. Ez a természet iránti érzék ébredt föl Basóban, amikor felfedezte ezt a jelentéktelen, virágzó kis növényt egy elhagyatott dűlőút vén, gondozatlan sövényének alján, amint szerényen meghúzódva, szinte rejtőzködve nőtt ki a földből. De ha az ember jobban megnézi: micsoda finomság, micsoda isteni dicsfény, micsoda, még Salamonénál is ragyogóbb pompa övezi! Épp az alázatossága, a hivalkodástól mentes szépsége vívja ki az ember őszinte csodálatát. A költő minden egyes szirmában az élet, a lét mélységes misztériumáról olvas. Lehet, hogy Basó mindennek nem volt tudatában, de biztosra veszem, hogy a szíve mélyén olyasféle érzések vibráltak, mint amit a keresztények isteni szeretetnek neveznek, amely a kozmikus lét legmélyebb mélységéig hatol.
A Himalája hegyvonulatai néma áhítatot keltenek bennünk; a Csendes-óceán hullámai a végtelenség képzetét sugallják. De amidőn az ember lelke költőileg, misztikusan vagy vallási impulzusra megnyílik, Basóval együtt úgy érzi, minden egyes vadon növő fűszálban van valami, ami túlemel az önös, alantas emberi érzésvilágon, át egy olyan birodalomba, amelynek nagyszerűsége a Tiszta Országéval vetekszik. A nagyságrend ilyen esetekben egyáltalán nem jut szerephez. Ebben az értelemben a japán költő olyan speciális adottsággal bír, amelynek révén nagyságot talál a kis dolgokhoz is, olyan nagyságot, amelynek a mennyiségi mutatókhoz semmi köze.

Suzuki...