Szerintem nem szabad túlságosan a tökéletességre összpontosítani. Sem a hangszer, sem a hangzás, sem az előadás/játékmód tekintetében. A tökéleteseknél pont az vész el amitől zene a zene, az emberi tényezőtől. Sajnos a mostani felvételek számomra túlságosan sterilek, érdektelenek. (Ha a rádióban meghallom hogy nem ember dobol igazi dobon, azonnal váltok)

Joey DeFrancesco előadása, felvételei is gyakran ezt az érzetet keltik bennem. precíz, kiszámítható brilliáns játék, hibátlan, lágy felvétel.

DrLonnie Smith már lényegesen emberközelibb előadású és hangzású nekem. Őt nevezném ma etalonnak.

Az igaziak azonban -ahogy Laurenssel is megállapítottuk- az 1956-1965 közti felvételek. Ott minden megvan amit zenének nevezhetünk. Nemcsak a játékmód, a lendület, hanem a felvételtechnika is.

A fentiek alapján sok koponya megpróbált újítani a hatvanasévek óta és egyiküknek se jött úgy be ahogy az első nagymestereknek. Én speciel annak is örülnék ha azt az aranykort valahogy megközelítenék. A James Carter esetében látok rá lehetőséget. Debrecenbe kéne menni.....