Fordultam, többhöz is. A tébé alapú esetében nem volt rám ideje és egyszer sem tudtam elmondani neki bővebben a gondjaimat. Volt egy olyan is (fiatal, halk szavú, törékeny testalkatú nő), aki egy órai beszélgetésért, mely alatt csak engem beszéltetett, ő hallgatott, bármennyire is kértem, hogy adjon konkrét segítséget, képes volt ötezer forintot elkérni. Később megtudtam, hogy ez még olcsónak számít. A mi családunk, elnézést az őszinteségért, egyszerűen szegény. Kettőnél több alkalomra nem futotta és olyan bizonytalankodva beszélt velem, hogy már az volt a benyomásom, hogy itt ő szorong, nem én. A semmiért nem voltam hajlandó fizetni, adósságba verni magam. A söprűnyélnek a sarokban is magyarázhattam volna ugyanekkora "hatékonysággal", ingyen. Sőt, ha a szomszéd néninek öntöm ki a szívemet, maximum bemondom ezzel a falurádióba a mondandómat, de legalább egy kicsit talán meg is vigasztalna. Erre a pszichiátrián azt mondták, próbálkozzam más magándokival. De hát az is annyit kér! Amire nincs pénz, arra nincs pénz, ahogy a nagymamám is megmondta, amikor a papa trabantot akart venni. Kész, a kör bezárult, megpróbálom megoldani magam. Spórolok, gyűjtögetek, mint a hörcsög, hajtom a mókuskereket, hogy a családdal közösen egyről a kettőre jussunk, vagy legalább azt megtarthassuk, amink van. Ami meg nyomja a lelkemet, azt kiírom magambból kockás füzetekbe, újabban meg ide a fórumra.

  Egyébként is, hová tettem a büszkeségemet, hogy mások szemétségei miatt hajlandó vagyok még külön másoknak fizetni is, meg a lábamat lejárni, félnapokat várókban tölteni? Szerencsére már rájöttem, hogy van annak a pénznek jobb helye is. Például egy öltözet tisztességes ruha, ékszer mondjuk, aztán beállítanék a régi lakókörnyékemre és elhíreztelném magamról, hogy gazdag vagyok, aztán élvezhetném, hogyan sárgulnak azok a hülyegyerekek, ha még ott laknak.