Mirdad, felveted a kérdést, hogy miért az "igazi" szabad akarat forrását okoljuk a saját fogságukból adódó tehetetlen sodródásért. Talán éppen azért, mert érezzuk a saját rabságunkat, tehetetlennek érezzük magunkat, és ezért felfele nézünk, akár elkeseredettségünkben az öklünket rázva, mert hiszünk abban, hogy a mi korlátainkon túlmutató szabadság van Isten igazi valóságában.

Ha jól értem, az ökölrázásra az a válaszod, hogy rajtunk, embereken keresztül fejti ki Isten a valódi szabadságból eredő akaratát, de csak akkor, ha átadjuk az irányítást, és elfordulunk a rögeszméktől, az elfajultságtól és az elhomályosultságól.

De te magad mondod, hogy az elhomályosult tudat nem szabad. Honnan eredhet akkor az a változás, amivel elengedjük a rögeszméket, és beengedjük a valódi szabadság kiteljesedését az életünkbe?

Ha valóban rabságban vagyunk, akkor hogyan származhatna a mi belső döntésünkből az igazi szabadság felé fordulás? Hogy nevezhetnéd rabságnak azt, amiből szabadon kiléphetünk?

Ha pedig nem belőlünk származik ez a megjavulás, hanem valamiféle transzcendens kegyelmi ajándék, aminek az indíttatása nem belőlünk, hanem Istentől származik, akkor nem jogos-e az ökölrázás, amivel azt okoljuk, aki a szabadságot adja vagy nem adja?