Hidd el, évekig gondolkodtam és nem jutok többre, folyton arra jutok, hogy nem állok készen a veszélyek megkockáztatására. Engemet valóban sokat, sokszor bántottak óvodától mindennemű iskolákig. Barátokat szereztem ugyan, de nem mertem velük mindenben őszinte lenni, mert pletykásak voltak, ahogy mindenki körülöttem. Emellett ők ugyanúgy kiközösítettek voltak, mert mások nem álltak velem szóba.

 Egyetlen ember van máig, akihez nyíltan, veszélytelenül őszinte lehetek, saját magam. Emmellett most ide vehetjük a fórumozókat, hiszen itt nem érhet engem baj, hátrány a mondandóm miatt, ha óvatos vagyok és betartom a szabályokat. Valahogy olyannak születtem, aki bármilyen közösségbe kerül is, leprásként bánnak vele.

  A próbálkozásaim a népszerűség elérésére rendre megszégyenüléssel végződő szerencsétlenkedések voltak, újabb alapként szolgáltak a csúfolásokra és verésekre az erősebb, népszerű gyerekektől. Máig úgy gyűlölöm ezeket a kis szemeteket, bármi lett is belőlük, hogy azt leírni nem lehet. Persze előre látom az olyan válaszokat a részedről, hogy én tehetek róla, miért nem alkalmazkodtam, stb. Az, hogy próbáltam többször is, nem elég?

  A "soha nem szabad feladni" -féle népszerű helyrerakásoktól már az ér lüktet az ember halántékán és azt hiszem, ezzel nem vagyok azért egyedül. És igenis kiállok a többi szegény és bántalmazott ember mellett, mert annyi mindenen keresztülmentem és annyi mindenre felkészültem már, hogy a büszkeségemen kívül semmit sem veszíthetek. Ők engem nem húznának le, hanem ellenkezőleg, lelkileg felemelnének, de azt hiszem, ezt felesleges magyaráznom.

  Mondd, ha te kilencéves lennél és én is, és te lennél az erősebb, csúfolnál engem? Úgy érzem, igen.