Lehet, hogy túlságosan rettegek és emiatt el kell fogadnom a magányt, de egyszerűen nem tudok jobbat. Rengeteget gondolkodtam, sok könyvet elolvastam (nem gagyi életmód -könyveket, hanem komoly viselkedéslélektannal és szociológiával foglalkozó tanulmányokat), és nem jutok másra, mint hogy örüljek, hogy nincs nagyobb bajom, hogy van otthonom, rendes szüleim, rendes, tisztességes, megbízható rokonaim, nem vagyok beteg, egészségesnek születtem.

Másnak ezerszer nehezebb. Persze igazságtalan más ember nyomorához méricskélve az életemet könnyebben elviselhetővé tenni, csak erre használni fel azt a tudást, melyet az emberi társadalmak problémáiról szereztem. De tudom, ha már nem segíthetek másokon, mert nem vagyok gazdag, még a középosztályba sem tartozom bele, nemhogy a jómódba, attól még lehetek megértő és együttérző.

  Szívesen lennék szociális gondozó, de egy olyan ember, aki maga is fél, alkalmatlan olyan pályára, ahol elkeseredett, bántalmazott embereken kell segíteni és megvédelmezni őket az agresszortól.

  Ilyen, ehhez hasonló értékelést sokat kaptam már, amikor segítséget kértem. Ez annyi számomra, mintha egy pánikbetegnek azt mondanád: Ne félj, nem lesz semmi baj, vagy egy depressziós beteget próbálnál helyretenni olyan szavakkal, hogy "ne add fel," meg hogy "ne csak a rosszra gondolj". Hidd el, akinek ilyen problémája van, mint nekem, az ezekkel a tanácsokkal nem tud mit kezdeni. Pszichológusra, pszichiáterre nincs pénzem, a tébé alapú ellátás pedig tapasztalataim szerint nem tud érdemben segíteni rajtam (a szakember futószalagon foglalkozik a betegekkel, nincs idő a problémák megbeszélésére, mert nyolcezren vannak még aznapra egy orvosra.) A hangulatjavító, szorongásoldó gyógyszerek mindegyikének a tájékoztatóján szerepel, hgy hatása nem teljesen ismert. Ez a megfogalmazás szintén sokatmondó. Így azt kell megállapítanom, hogy a kör bezárult számomra, kimerültek a lehetőségeim, ha nem akarok rajtaveszteni, bele kell nyugodnom.