Gregor Samsa Creative Commons License 2008.04.25 0 0 895
hurráoptimista válasz | megnéz | könyvjelző 2005.09.17 19:49:22 © (14687)

"Ami volt, az nincs többé; éppoly kevéssé van, mint az, ami sohasem volt. Ám minden, ami van, a következő pillanatban már volt. Ezért a legjelentősebb múlttal szemben a legjelentéktelenebb jelennek is előnye az, hogy valóságos; s ezáltal úgy aránylik amahhoz, mint valami a semmihez...

Egyszerre csak, nagy elcsodálkozásunkra itt leljük magunkat, miután számtalan évezredeken át nem voltunk és rövid idő múltán ugyanolyan sokáig megint nem vagyunk leendők. - Ez sehogyan sem lehet így igaz, mondja a szív, s még a durva értelemnek is kell, hogy felcsillanjon az idő idealitásának valamilyen sejtelme. Ez pedig, a tér idealitásával egyetemben, kulcsa minden igaz metafizikának, mert általa tér nyílik a dolgoknak egész más rendje számára, mint a természeti rend. Ezért oly nagy Kant.

Életünk minden történésének csak egy pillanatra jár ki a Van; aztán örökre a Volt. Minden este egy nappal szegényebbek vagyunk. Talán, ha látnók kiszabott időnk elfolyását, őrjöngeni kezdenénk; ha a lényünknek legmélyebb fenekén ott nem volna rejtett tudata annak, hogy miénk az örökkévalóság soha ki nem meríthető forrása, hogy abból folytonsosan megújíthassuk az élet idejét.

Ilyen meggondolásokra, mint a fentiek, kétségkívül ráépíthetjük azt a tanítást, hogy a jelennek élvezése és életcéllá tevése a legnagyobb bölcsesség; mert hisz azt mondhatjuk, hogy egyedül a jelen valóságos, s minden egyéb csak gondolatok játéka*. Ám éppen ilyen joggal nevezhetnők ugyanezt a legnagyobb balgaságnak is; mert ami a következő pillanatban nincsen többé, ami olyan tökéletesen elillan, mint az álom, az komoly igyekezetre méltó sohasem lehet.

 

* (saját megjegyzés: Schopenhauer itt valószínűleg téved, illetve pontatlan, de ezt nem a következő mondata cáfolja meg. Bármennyire is élesen ismert fel egy sor dolgot, ebben nem volt igaza, hiszen Freud és az egész pszichológia tudománya csak halála után 30-40 évvel később alakult ki, és azóta pszichológiai alapvetésnek számít, hogy a múlt igenis minőségi hatással van a jelenre, különös tekintettel a gyerekkor eseményei - legyenek azok örömök, vagy elszenvedett traumák -, amely tény fölött Schopenhauer ezúttal könnyelműen elsiklik.)

 

* * *

 

Létünknek nincs semmi más biztos talaja, amelyen lábát megvetheti, mint az illanó jelen. Ezért lényegszerinti formája folytonos mozgás, a nyugalom lehetősége nélkül, re örökösen törekszünk. Hasonlít a hegyről leróhanónak futásához, ki, megállni akarván, el kellene hogy essen s csak továbbrohanása által tarthatja lábain magát; - vagy hasonlít az ujjhegyen egyensúlyozott pálcához - vagy a bolygóhoz, mely beleesnék a napjába, ha megszűnnék feltarthatatlanul előre sietni. - Eszerint nyughatatlanság a létnek ős-képe.

Ilyen világban, hol semmiféle fajta egyensúlyozottság, semmi állandó állapot nem lehetséges, hanem minden fáradhatatlan kavargásban és változásban van, ahol minden siet, repül, folytonos haladással és mozgással tartja magát fenn a kötélen, - ilyen világban boldogság el sem gondolható. Nem lakozhat ott, ahol a plato-i "örökös lesz és sohasem van" az igaz. Mindenekelőtt: senki sem boldog, hanem csak törekszik egész életében egy vélt boldogságra, melyet ritkán érhet el s akkor is csak azért, hogy kiábránduljon: ám szabály szerint végülis mindenki hajótörötten s ledőlt árboccal ér kikötőt.

S ekkor aztán mindegy is, hogy boldog volt vagy boldogtalan volt-e ebben az életben, mely csupán tartamnélküli jelenből állott s amelynek immár vége van.

(...)

Ha már mostan közelebbről tekintjük a dolgot, mindenekelőtt azt látjuk, hogy a szervetlennek létezését minden pillanatban megtámadják s végül felőrlik a kémiai erők; a szerves létezését pedig csakis az anyagnak folytonos cseréje teszi lehetővé, mely állandó felvételt, vagyis külső segítséget követel meg. Így tehát már önmagában véve is az ujjhegyen egyensúlyozott pálcához hasonló a szerves élet, melynek folytonos mozgásban kell lennie, s ezért nem más, mint folytonos másra-szorulás, örökösen visszatérő hiány és végnélküli szükség. Ámde csak eme szerves élet útján lehetséges öntudat. - Mindez tehát a véges lét, melynek ellentéteképp el lehetne gondolni végtelent is, mely sem külső támadásnak nincs kitéve, sem külső segítségre nincs rászorulva s így "örökké egyformán levő", örök nyugalomban, "sem nem keletkező, sem nem pusztuló", változás nélküli, idő nélküli, sokság és különbözőség nélküli,  - se ennek negatív megismerése a Plato filozófiájának alaphangja. Ily létezésnek kell lennie annak, mely felé az élet-akarat tagadása nyitja meg az utat."

 

(Arthur Schopenhauer: Pesszimista Írások, 143§-144§. Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1995), borító itt, 602-es hozzászólás:

http://forum.index.hu/Article/showArticle?na_start=120&na_step=30&t=9093234&na_order=