A törökök velem észvesztôen kedvesek voltak. Volt pár csoporttársam és annak a haverjai. A tenyerükön hordoztak. De komolyan. Úgy udvarolni, mint ôk.... Anyám! Kedvesen, nem tolakodóan mégis teljesen egyértelmûek a nemi szerepek. Vissza is sírom idônként. Na de aztán eljött az idô, mikor kiderült, hogy "dzsönyörû kéti" ennél többet nem nagyon szeretne. Na az félelmetes volt. Pl. az amikor én már haza kartam menni a buliból, ô meg még nem és az én távozásomat sem akarta én meg nem értettem a kedves marasztaló szóból, villámló tekintettel megszorította a kezem (belilult) és halkan megjegyezte (ezt a fajta terrort ugye nehezebb kiszúrni társaságban, mint mondjuk ha leüvölti a fejem vagy lekever egy taslást), hogy megmondtam, hogy sehova nem mész, értetted?, na itt felébredtem meddig is tart a kedvesség. Aztán jött még pár hét zaklatás. És van még pár apróbb ilyen történetem. Sajna ez a szép udvarlás hátránya. Ôk igyekeznek levenni a lábadról, neked meg utána cserébe kuss a neved.
Más kultúra, na. Nem mondom, hogy rossz, csak nem passzol a neveltetésemmel, egyéniségemmel. Alighanem a tiéddel sem. De mondom: nagyon-nagyon barátságosak és kedvesek up to a point, csak jóval óvatosabbnak kell lenni.
Amíg mi itthon azt szoktuk meg, hogy a fiaink nagy része olyan tejbetök (bocs fiúk, akinek nem inge ne vegye magára!), hogy ha rajtuk múlik, kihalunk, addig ôk nem tökölnek: lépnek.
Egyre szimpatikusabb nekem az a világ...